Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép

(F)agyhalál

(változatok egy témára)

 

Csipkét sző ködből

januári fagy,

nyári repkényből

semmi sem maradt.

Jeges szél nyargal

kopasz fák között,

kerti tó vize

fagyba öltözött.

A kúszó fenyők

zöld ága alatt,

riadt egér oson,

aprócska lába

neszez, a téli

avaron. Kikötött

szalonna bőrke,

- illata csábos-

bajsza remeg, a

lakoma álom!

Óh ! Pedig éhes!

Nem éri el, a

messzi faágon.

Összebújik fázós

verébsereg, fenn

a vén tujában,

(én is didergek

fűtlen szobámban.)

Fázik a lelkem

forró januárban.

*

Hazugságból csipkét

fon az ármány

nyári remény olyan

messze jár már.

Metsző szél nyargal

kopasz fa gallyal,

riadtan toporgok

fagyott avarban.

Éhes veréb-had

hangos zsivajjal,

szemez a kirakott

sok apró maggal.

Ha eljön az este

összebújik fázón,

a vén tujában.

Didergek én is,

fűtlen szobámban.

Fázik a lelkem

forró januárban.

Dermed a gondolat

lassul a ritmus,

csont zenekar

végső tust húz,

agóniában.

Észre sem veszem

az agyhalálban.

20090131