Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


(részlet a Bíborfény c. könyvemből)

A rejtőzködő


Háború volt. A második nagy világégés. Abban az időben furcsa dolgok történtek, és az emberek is furcsán vették a jelzéseket. A történet, ami nagybátyámmal esett meg, szóbeszéd témája is volt, a korabeli lapok megírták, csak épp más előjelekkel, a háború után. Szereplői közül már senki nem él.

A család, ahová Isten letett, hatfiús család, az én apám volt a legidősebb. Abban az időszakban ő már hadifogoly volt, másik két testvérével együtt. A nagyobbak közül ketten, Belgiumba mentek dolgozni, egy bányába, a háború is ott érte őket. Szülém nem is tudta mi történt velük, így hát sírnivalója mindig akadt, hol egyik, hol másik szerelmetes gyermeke után.

A legkisebb, Berci még otthon volt, alig múlt tizenöt, de akkoriban már a leventéket is vitték, így nem volt nagy biztonságban, nem lehetett tudni, mikor kerülhet rá a sor. Jó eszű, okos gyerek volt, minden érdekelte, humorral megáldott, ügyes kezű, nyurga fiatalember, világító-kék szemekkel, ahogy öregapám is.

Szülém megesküdött rá, hogy Berci nem lesz katona a háborúban. „Gyerek e még, nem adom, mi lesz velem, ha egy se gyün haza”, mondogatta, és biztos volt benne, hogy nem engedi el.

Millió-egy lehetőség volt akkortájt, hogyan lehet kikerülni a behívót, sokan felmentek a dollár-hegyi pincékbe, de volt olyan is, akit befalaztak a kamrába, vagy a padláson lakott hónapokig a szénában. Sokan lebuktak, mert valamivel mindig elárulták magukat, vagy épp egy jó szomszéd, vagy halott fiáért bosszút kiáltó anya „súgta be” a rejtőzködőt.

Akkortájt szüléméknek még több földjük volt. Széles nagy udvaruk, sok szárnyas állattal, meg disznóval, amit aztán a háború szépen el is koptatott. A disznót öregapám ölte le, de előtte felvitte a szekéren a hegyre, ott bontották és füstölték meg, hogy senki ne tudja feljelenteni. Ott ásták el a kunyhó aljába, hogy ha ínséges idők jönnek, legyen mihez hozzányúlni.

Ősz volt, lucskos nyálkás ősz, a falu kerékagyig fuldokolt a sárban, a tanyáról be se tudtunk menni. Esténként napraforgó olaj-mécses égett, ami bögrébe eresztett kanócból, és egy schmol pasztás doboz kilukasztott tetejéből állt, mert petróleum már régóta nem volt. A bombázások miatt mind lementünk a pincébe. Hatalmas „L” alakú pince volt a házunk alatt, merthogy „görbe-ház” volt, nagy ámbitussal,  onnan volt a lejárás is a pincébe, ami nyáron jó hűvös, télen meg nem hideg. Volt, amikor az éjszakát is ott kellett tölteni.

Október eleje volt, 1943-at írtak, szülémék vágták a mezőn a kukoricaszárat. A vágott és bekévézett szárat kúpozta öregapám meg Berci az udvaron, a kúpok alá bedugdosták a lefosztott csuhét, amiből telente, amikor beszorul a nép a házba, lábtörlőt, papucsot, füles szatyrokat lehetett fonni.

Este ott pusmogtak öregapámmal, aztán éjjel hallottam, hogy neszeznek a portán, de reggel nem vettem észre semmi változást. Így ment ez egy héten át. Aztán egyszer csak minden átmenet nélkül eltűnt Berci. Kerestem, sirattam, szülém is törölgette a szemit, öregapám meg hallgatott, és akkorákat pöffentett a tajtékpipából, hogy a kifodrozódó füst szinte betakarta.

Eltelt már egy hónap is, amikor csendőrök jöttek, keresni Bercit, hosszú gamóval szurkálták át az udvaron sorakozó szárkúpokat, de senki nem látta, senki nem tudott semmit, és nem lelték meg. Azt mondták, körözni fogják, mert nem jelentkezett a behívóra.

Fél esztendő nagyon sok idő, még a jóból is. Hát még az elevenen eltemetésből. Már jócskán kitavaszodott, a márciusvégi éjszakák néha fagymentesek is voltak, amikor egyszer csak Berci előkerült.  Nagy volt az örömöm, de még mindig félni kellett. 1944 márciusa volt, kósza  hírek jártak, mindenféle dolgok keringtek, de az az igaz, amit az ember megtapasztal. Tudtuk, hogy sok jóra nem számíthatunk, de azért reménykedtünk.

Berci sápadt volt, nagyon sovány, tele kiütéssel, de élt, és volt.

A kukorica kúp alatt másfél méteres, mély gödröt ástak éjszakánként, s azt bélelték ki kukoricacsuhéval, és abba feküdt be Berci. Szülém minden éjjel rakott be neki élelmet, hajnalonként pedig kiöntötte a vedret a kertben. Tette mindezt úgy, hogy soha senki nem vett észre belőle semmit. Amikor a csendőrök gamóval átszurkálták a kúpot, nem lelték meg, mert mélyen alatta feküdt, és a magára húzott csuhé megvédte a sérüléstől és a hidegtől is.

Akkoriban olcsó volt az emberélet, ha meglelték volna, azonnal főbe lövik. Ha kikerül a frontra, akkor sem lett volna túl nagy esélye, hogy visszajön.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Torontó Canada

(Kati , 2011.07.27 18:35)

Most jutottam el a könyvedhez.
Minden olyan ismerős, ahogy meséled. Az én szüleim is megélték ezt, és olyan ízesen, szépen meséled al, ahogy a nagyim szokott mesélni.Remélem, még sok ilyen történet van a tarsolyodban, és csak bízom benne, hogy egyszer mind nyomtatásba kerül. Drukkolok, hogy sikerüljön.
Ölellek az óceán partjáról, szeretettel KATI

uci007@lajt.hu

(Uci, 2009.08.18 07:27)

Apu most olvasta ki. Azt mondja minden olyan ismerős volt neki. (1942-ben született.)Nagyon tetszett és gratulál a könyvedhez.
Most anyu olvassa...

pgabic@freemail.hu

(Pál Gabriella, 2009.02.15 23:19)

Megleptél... Csak merengek és olvasom írásaidat az éjszakában. Mennyi értéket rejtesz magadban...?Alig várom, hogy megvegyem a könyvet. Sok sikert hozzá!
Ölellek, Gabica.

pszm@pszmirodalom.hu

(P. Szabó Mária, 2009.01.29 15:46)

Nagyon tetszik! Drukkolok a sikeréért! :)

Szeretettel: Mari