Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A SZÉL, MÁR NEM VISZ  EL

 

Szél huhog a kéményben,
mint álmos bagoly, majd gondol egyet,
levelet sodor, az úton
kupacba rakja, és tovább oson.

Fázósan pötyögök a gépen,
neked készülök írni, valami kedveset,
holnap, ha  rád lel a reggel,
megleled, mint egy üdvözletet.

Elmondanám, ha hallgatod,
ma szép volt a napom.
Olyan igazi „csokis”
boldogsághormonos.

Tudod, van egy barátom.
Ritka kedves a lelkemnek.
oly rég.. de nem ez a  fontos.
Ma vele beszélgettem.

Az idő szaladt, múltak a percek,
csendesen, szépen, órákká lettek.
Vele telt el a napom.
Könnyű lettem, mint a nyári este.

Jó volt beszélni, gondolatot cserélni,
még akkor is, ha nehéz volt a téma.
Nem tudom, te hogy vagy ezzel?
Nekem jó, ha megoszthatom vele a dolgaim.

Az is fontos, hogy mindezt
most neked elmondhatom.
Kinn fúj a szél,
a fák lombjuk vesztetten állnak,
csíp a hideg,
de a lelkemben nyár van.
Erős vagyok, ha rá gondolok,
és a ma délutánra.
A szél már nem visz el.
Tabuk nélkül.
Voltál, vagy, leszel.
2010-10-19