Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép 

Az ember származása.

(Nagyszüleim emlékére.)

 Lassan pergettem az múló időt és lassan okosodtam abban vidéki iskolában, ahol az ötödik osztályt jártam. Minden napra volt valami új, na és persze a legfurcsább az volt, hogy minden órára más tanító néni, vagy tanító bácsi jött be hozzánk. Azelőtt olyan iskolába jártam, ahol délelőtt és délután is volt tanítás, de itt az Imrébe - mert hogy így hívták az iskolát - csak reggelesek voltunk. Ez az iskola két emeletes volt, és nagyon sok osztály volt benne, és voltak folyosósok, akik piros szalagot kaptak a karjukra, és vigyázták a folyosót a szünetekben, és csengettek ha be kellett menni, és amikor már mind bent voltunk a folyosósok akkor mentek csak be az osztályukba.

Nehezen szoktam meg ezt a sok uj dolgot, és a sok uj társat is. Most már nem csak olvasás, írás, meg számolás volt, hanem orosz nyelv, meg természetrajz is. A természetrajzot azt nagyon szerettem, mert sok érdekes dologról tanultunk ottan, és olyankor ha hazamentem mindig megkérdezte szülém, hogy „no kiscselédem, mi vót máma az iskolába ?” és én alig bírtam elmondani mi minden új dolgot tanultam. Öregapám csak hümmögött, nagyokat pöffentve a tajték pipájából, amiből én azt láttam, hogy sokszor el se hitte , de gyakran nem is tetszett neki amit elmondtam.

Hát ezen a bizonyos napon a természetrajz órán az  ember származásáról, és kialakulásáról tanultunk, és én meg is kérdeztem a természetrajz tanító bácsit, hogy hogyan van az, hogy ő nem úgy tudja, hogy az embert az Isten teremtette? Mert hogy szülém nekem így olvasta a szent könyvből és hát ő már csak jobban tudja, mert ő az idősebb. A tanító bácsi azt mondta, hogy az egy elavult dolog, és felejtsem el, és még sok mindent mondott, de azt már nem is ismételem el, mert csupa Istenkáromlás lenne. Szóval bandukoltam haza az iskolából,  a vasút melletti töltésen , a kavicsos partján - ami egy nagy tó volt, amolyan bedöglött kavicsbánya, ahová télen korcsolyázni, meg fakutyázni jártunk, nyáron meg fürdeni szoktunk. Kicsit meg is álltam, kővel kettőztetni a vízen, mert az olyan érdekes volt, ezt szinte mindig kipróbáltam. Ez abból állt, hogy a kavicsos parton egy jó lapos kavicsot kellett találni, és jó erősen és laposan kellett a víz tetején megdobni, ami nem esett bele a vízbe, hanem visszapattanva ugratott rajta, és volt úgy hogy háromszor is ugratott mire beleesett és elmerült. Az úton mindent megnézegettem, a sokszínű lipéket, a dongókat és a sárban iszogató darazsakat. A kavicsoson mindig sok liba úszott kora tavasztól őszig, mert ide hajtották ki őket, és mindig voltak gyerekek akik őrizték a kislibákat, velük is beszélgettem néha. A vasút alatt átment a patak, és mellette egy keskeny kocsiút is, és amikor jött a vonat aláálltunk és visítottunk amíg a fejünk felett csattogva elrobogott a vonat, nagyokat füttyentve a közeledő állomásnak. Szóval ilyen kalandokkal teli úton jutottam haza.

Ezen a napon sem volt ez másként, de azért időre hazaértem, és szülémék mindig megvártak az evéssel. Ilyenkor úgy mentem haza, hogy amikor benyitottam a ház ajtaján már köszöntem is,hogy  „ dicsértessék a Jézus Krisztus „ mire szülémék mindig azt felelték, hogy „mindörökké Ámen”. Ezen a napon a köszönés más volt, mert új köszönést is tanítottak az iskolában. A tanító bácsi azt mondta, hogy úgy kell köszönni, ha valahová bemegyünk, hogy  „Jó napot kívánok ! „ Ezt gyakoroltuk is az osztályban, úgy, hogy a tanító bácsi többször kiment, meg bejött,köszönt, és mi mind felálltunk mikor bejött és egyszerre válaszoltuk neki vissza hogy „Jó napot kívánok!”Hát így mentem be a házba, és úgy gondoltam majd megdicsérnek szülémék érte, de nem így történt. Nem kaptam rá választ. Öregapám odaszólt szülémnek, hogy „Boriska, nézze má meg ki gyütt?” szülém pedig mondta, hogy „senki”. Hiába próbáltam én újra a jó napot”- omat, ez volt a válasz rá. Igen nekikeseredtem hát, és visszatérve a régi bevált dicsértessékhez, harmadszorra már pityeregve így köszöntem, mire megjött a szokásos válasz is, hogy „mindörökké kiscselédem” és folytatódott a szokásos napi menetrend. Nagyapám kérdezte hogy mit tanultunk az iskolába, szülém pedig rakta az asztalra a tányért a kanalat és  készültünk az evéshez. Éppen a végére értem a mondókámnak, mármint hogy az ember a majomból származik, és úgy alakult ki embernek, amikor öregapám megkérdezte, hogy „te is ? „ Hát én is mert a tanító bácsi így mondta, válaszoltam. „no Boriska, vegyen le egy tányért”, szólt oda szülémnek. Tán Kend nem eszik ? kérdezte szülém. Én ugyan eszek mondta öregapám. Akkor hát nem tettem többet, hárman vagyunk, mondta szülém, és öregapám elé tette az ételt. „Nem, csak ketten, meg egy majom” mondta öregapám, „a majom pedig majd a kutyával eszik a végin.” Szülém mindig engedelmeskedett, így hát le vette a harmadik tányért, és elkezdek enni. Én pedig hiába kérleltem  öregapámat, nem volt apelláta. Amikor már nem bírtam tovább, bevallottam, hogy én nem származtatom magam a majomembertől, hanem Istentől, mert attól féltem a végire minden étel elfogy és éhen maradok. Csak akkor enyhült meg öregapám. Oda szólt szülémnek, hogy „ Borbála, meggyütt a jány, tegyen fel egy tányért .” Így aztán jutott még étel nekem is, és a leckét is megtanultam anélkül, hogy egyetlen nem tetsző szóval kifogásoltak volna bármit is.

1951-et írtak akkor, már túl voltunk az államosításon. Szülém azt mondta, öreg fát már nem lehet átültetni, a fiatalt meg úgy kell metszeni, hogy a seb ne legyen nagy. Így hát nekem két iskolám volt, egyik az Imre iskola , a másik a két öregem, akiknél jobb tanárt nem kívánok ma sem senkinek. Amire Ők tanítottak meg, azt örökre tudom.