Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ballada három virágról.

 

Feketeföldnek, három szép virága,
Gondos jó szülőknek, három szép leánya,
Három szép leánya, elmentek mulatni,
Elmentek, az időt gondtalan múlatni.

Három szép virágszál, jövőnek záloga,
Jövő vetésinek, érlelődő magja,
Arcuknak pírja volt, felkelő nap fénye,
Hajuk selyme, búza aranyló fensége.

Zúgott ott a zene, vad, zavaros hangja,
Zúgott a vad tömeg, tombolt vad moraja,
Egymást eltiporta, sűrű testek habja,
Mint vágtató folyam, mindet felbolygatva.

Tört, szakadt a korlát, szorultak a testek,
Három szép virágszál, köztük földre estek,
Szorult a lélegzet, dobbanó szív zihált,
Törékeny testükből, élet gyorsan kiszállt.

Az óra, míg lassan elüti éjfelet,
Halál angyala jár, a nagy terem felett,
Három törött rózsa, kinn fekszik már csendben,
Kegyetlen Sors az úr, a levágott renden.

Rémület szárnyat bont, sikolt az éjszaka,
Három szép virágszál, nem megy többé haza,
Villannak a fények, hullanak a könnyek,
Elhallgat a zene, soha nem lesz könnyebb.

Gyertyák lángja lobban, csendes az éjszaka,
Szél suhan a tájon, a halál önmaga,
Mentők szirénája, az elmúlás dala,
Búcsúzeneként szól, mint égi harsona.

Legyen könnyű a föld, legyen megnyugvásuk!
Örök mementóként, nyíljanak virágok,
Égjenek a gyertyák, mint az emlékezet,
Az, aki szeretett, soha el nem felejt!
2011-01-18