Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

 

Bosszú

 

Hogyan kezdődött, már ő sem tudta, csak azon vette észre magát, hogy szereti. Szereti bolondul, pedig nem remélhetett tőle semmit. Eleinte nem is akart. Örült a lopott perceknek is, a gyengéd ölelésnek, örült, ha adhatta magát. Az életét is odaadta volna, csak megtarthassa magának.

A napok hetekké nőttek, a megsárgult naptár lapjai egyre fogytak. Ősz volt megint. Már csaknem egy éve tartott ez a bolondos reménytelen lángolás. Valami viharféle dúlt a lelkében, minden kevés volt. Kevés volt a heti egy-két alkalom, örökre akarta magának. Nem lehetett. Féltékeny is volt, még a gondolatára is. Más férfira rá sem nézett. Úgy viselte ezt a hűséget, hogy lelki ismeretfurdalása legyen miatta a férfinak.

Üres óráiban toporzékolt tehetetlen dühében, máskor meg áradozó levelekbe fojtotta érzéseit, de szólni nem szól róla soha. Azt szerette volna, ha a férfi észreveszi, mennyire szenved.

De a férfi vagy nagyon elfoglalt volt, vagy talán nem is érdekelte, hogy ö mit érez, az idő meg csak múlt, a napok hidegültek, és ő csak égett, mint egy üres szobába felejtett gyertya, senki se figyelt oda rá.

Szerette volna, ha a férfi féltékeny, vagy legalább észreveszi, hogy többet szeretne belőle. Őrjítően hosszúak voltak a napok. Szeretett kirándulni, tervezték is, de nem lett belőle semmi, mert a férfi félt, hogy meglátják őket együtt. Igaz, ezt a férfi sose mondta, de ő csak erre tudott gondolni, mert a férfi nős volt.. A férfi igazgató volt, ő meg csak egy kicsike jelentéktelen üzemírnok, ugyanott. Sokszor bíztatta, menjen nélküle, a barátokkal, néha hozott neki színházjegyet is, hiszen nincs rabságban, de neki már nemigen voltak barátai, mert amióta a férfi volt, mindig otthon ült, huszonöt évesen,reménytelenül, és tele volt elégedetlenséggel.

A kezdetektől tudta ezt, a férfi nem árult zsákbamacskát. Elmondta, hogy  mint igazgató, nem válhat el, nem élnek jól, az asszonya is vezető beosztásban van, és nagyon független életet él, néha hetekig sincs otthon. A világ előtt nekik együtt kell maradniuk. Elmondta neki, ha ez így jó, ez neki fontos, és mindig jön, ha tud. Kis szürke egérnek érezte magát, és már régen rajongásig oda volt a férfiért, ezt bizonyára a másik is észre vette, különben honnan  is szúrhatta volna ki, pont őt, a kis sokadik senkit.

Tudta, jól tudta, milyen helyzetben van a másik, de legalább mentegetőzött volna, hogy ö nagylelkűen megbocsáthasson, hogy a másik érezze, minden mindegy, csak szeressék.

Egy szép október elejei estén, amikor nagyon várta, a férfi nem jött el. Rettegett attól, hogy most vége, végleg elmarad, de aztán arra gondolt, hogy ennél becsületesebb, azt megmondaná, hiszen ebben egyeztek meg, ha bárki meggondolná magát, tudatja a másikkal.

Azután meg bosszankodott, hogy csak úgy egyszerűen meg merte tenni ezt vele, nem szólt, nem is telefonált, mintha elfelejtette volna, mennyire várják. Pedig sokáig várta. Hol elitélve, hol felmentve, hol aggódva, hátha valami baj érte, hiszen vezet, minden megtörténhet. Aztán gyűlölet fogta el, talán egy másik nő az oka, ő meg itt idegeskedik miatta.

Mérgében este  elment, szépen felöltözve, kisminkelve, a nyugatinál beült egy zenés presszóba. Felment a karzatra, ahol kis boxok voltak, és halk zongoraszó. Egy idősebb  zenész halkan játszott, és énekelt. Máskor a férfival jártak ide, fenn a galérián összebújtak, beszélgettek, hallgatták a zenét.

Sorsdöntő volt ez az este. Tíz óra felé egy borzas ifjú jött és helyet kért a boxban, ami négy személyes volt, és ö egyedül ücsörgött ott, megkeseredve, a harmadik martini mellett.

A fiatalember jegyzeteket szedett elő, aztán irogatni kezdett, majd kávét rendelt, és megkérdezte elfogadna -e, ö is egyet.

Nem mondott nemet.

A presszó éjfélig volt nyitva, addigra már beszélgettek, és zárórakor együtt mentek ki, majd tétován el akart köszönni, de a fiú – talán látva bizonytalanságát- meghívta, olyan kellemes még az este, tartson vele.

A Váci utcában kötöttek ki, az Annában, az hajnal ötig nyitva, így a záróra után már haza se ment, a mosdóban rendbe szedte magát, és elindult a munkahelyre.

A fiú telefonszámot kért, és adott is neki, és megígérte, hogy keresni fogja.

A férfi jutott az eszébe, akit szeretett, és aki nem jött, és a bosszú szikrája gyúladt ki a szemében. Majd kiugratom én a nyulat a bokorból, gondolta magában.

A fiú fiatal volt, tele hévvel, és jóképű, a férfi meg pár nap múlva elutazott.

Randevúzott a fiúval, nagyokat sétáltak, beszélgettek, könyvekről, filmekről, színdarabokról, politikáról, és a fiú mindenben szinte otthon volt, mintha készült volna rá.

A férfi Marosvásárhelyi volt, a rokonsága ott élt, Erdélyben, és egy teljes hónapra  ment haza, egyben vette ki a szabadságát, így nyugodtan randevúzhatott a másikkal.

A másik meg jött, szinte naponta, és egyik este, a férfi megérkezése előtt pár nappal, hirtelen  vadsággal megcsókolta, és megkérte a kezét.

Minden olyan váratlanul jött, nem is értette, azt hitte a másik bolondozik, hiszen nem lehet ilyen gyorsan, de a fiú kitartott, azt mondta, van a válaszra egy hónapja.

Az volt az érzése, kelepcébe került. Kedvelte a fiatalembert, de még alig ismerte. A másikat meg másfél éve szerette már, tudta minden rezdülését, igaz tizenöt évvel volt idősebb nála, de ez mit sem számított. Több mint egy éve viszonyuk volt, ami nem kis boldogságot adott, ha rá gondolt, most is elfogta a remegés. Nem tudott, nem is akart elszakadni tőle.

Nem a válaszok mikéntjén, vagy melyikén gondolkodott. Tanácstalanná lett. Ketyegni kezdett az a belső biológiai óra, ami családot, gyermeket akart, és tudta, a férfi mellet, csak lopott órák, igaz nagy testi-lelki boldogsággal, de a gyerek a család, az együttélés, láthatatlan távolságban van.

A fiú pedig jött kitartóan, pontosan, kedves volt, türelmes, de néha azért szóba hozta, hogy szeretné hallani a válaszát.

Közben a férfi is megjött,fáradtnak látszott, és kedvetlennek, ő a megunás tünetét látta rajta inkább, máskor talán észreveszi, hogy beteg, most azonban átsiklott felette.

Újra fellángolt benne a megsértett önérzet, akkor legalábbis keményen hitte, hogy megsértették.

A férfi megkereste, és  szeretett volna elmenni hozzá, ő pedig nemet mondott, és szóba hozta a fiút, meg a kapott ajánlatot.

Ideges rángás futott végig a férfi arcán, - most legalább szenved ő is - gondolta kevélyen- most majd kérni fog, hogy mondjak nemet, hogy ne hagyjam el, és megígéri majd, hogy máskor nem hagy magamra ennyire, és boldogság áradt szét benne erre a gondolatra. Úgy fogom szeretni, mint még soha senki, hogy ne szégyellje ezt a könyörgést, gondolta, és boldog mosoly játszott az arcán a hallani véltek előjeleként.

Mindez csak másodpercekig tartott, mert a férfi már mosolyogva szólt hozzá, és hinni se tudta, amit halott.

Csendesen elengedték. És ez fájt. Nagyon. Kimondhatatlanul fájt ez a gesztus, ahogy elengedte. Nem szakítottak, barátok maradnak, így mondta a férfi, és ajándéknak nevezte öt, amit egy deresedő férfi az élettől kapott.

Nem szólt többet. A fiúval maradt. Vigasztalta magát, hogy kapcsolatuk kezdettől fogva halálraítélt dolog volt, úgysem lehetett volna belőle semmi. Nem is valók egymáshoz, de titokban kívánta eszeveszetten, ezután is örökké, de erről mindkettő előtt mélyen hallgatott.

Az idő meg múlott, feltartozhatatlanul. Lebeszélte a fiút a gyors házasságról, ismerjék ki előbb egymást, ezért csak összeköltöztek. Ha jó lesz, ráérünk azután összeházasodni, spóroljunk meg egy elhamarkodott dolgot, egy válást, érvelt a fiúnak. Voltak kedves estéik, derűs napjaik, de akadtak nagyon csúnya veszekedéseik is. Ilyenkor be  rohant a férfihoz, hogy kibőgje magát, és gyógyítgassa azt a soha be nem gyógyuló sebet, amit a szakításuk ejtett. Bánta már, nagyon, de nem volt visszaút.

Néha erős vágyat érzett, hogy a férfi karjaiba vesse magát, és könyörögjön, hogy csináljanak vissza mindent, de büszke volt, túlontúl ahhoz, hogy megtegye.

Máskor meg dacos volt, sokáig nem ment a titkárságra, olyankor a férfi kereste az alkalmat, hogy megkérdezze, hogy megy a sora, olyankor harsányan, a túl boldog ember látszatát mutatva beszélt, ezzel akart fizetni azért, hogy egy középkorú férfi csak úgy elengedte. Ilyenkor a férfi gyorsan elbúcsúzott, és őt szorongás fogta el,kétség kínozta. Jó lett volna belelátni, tudni mit érez, mit gondol, de kérdezni nem merte, és már különben is késő volt.

És az idő csak múlt, peregtek a napok, ez a fájó háromszög belemaródott. A hét mozaik kockáiból hónapok lettek, és a hónapok évekké álltak össze. Nem tudott a másik nélkül élni, valami örök hiányérzet nőtt ki belőle, az évek alatt, állandósult egyfajta átmenetiség, mindig várt valamit, ami majd helyrezökkenti az életét, amitől véglegessé válnak a dolgok, de tenni nem tett semmit. Néha végiggondolta, hogy valamit tesz majd, de ilyenkor újra feljött a sértettség, a büszkeség, ami lázította, hogy ö lépjen, és minden maradt a régiben. Elvárta, hogy a másik döntsön helyette, de a döntés olyan legyen, hogy neki hozzon enyhülést.

 Szakítani a fiúval? Igen, talán, de kimondja meg neki? Ki áll elé azzal, hogy vége, sose volt igazi alapja, csak egy bosszúnak, egy kicsinyes hülye bosszúnak indult, csak eszköz volt, egy buta nő praktikájában.

 Vagy odamenni a férfihoz, és elmondani, bevallani neki, hogy ma is, és csak őt akarta mindig, és nagyon bánja már, ezt az egész gyerekes hülyeséget, mert  ő szenved a legjobban. Vagy talán a másik is? Vagy mindkettő? Hiszen ha tudná, ha biztosan tudná, hogy szerette, és nem csak a szeretője volt. Mennyivel könnyebb volna minden. De a bizonytalan, a beláthatatlan lefogta a kezét. Tehetetlensége határt szabott a vágyainak.

Aztán, az élet döntött helyette.Egy szép napon azt vette észre, gyermeket vár. Az első érzése a boldogság volt, mert nagyon vágyott a gyermekre. Repült is a titkárság felé, hogy valami ürüggyel bejuthasson, és elújságolja, megossza az örömét valakivel.

Az utolsó pillanatban döbbent rá, mit készül tenni. Kétségbeesve fordult vissza, és ezután már csak messziről figyelte, és kísérte az életét, titokban. Évekig  nem kereste. Ha alkalom adódott is arra, hogy beszéljenek, elkerülte.

Gyönyörű kislányt szült. Jó és gondos anya lett, mintha vezekelni akart volna, úgy csüggött a gyermekén.

Egyszer, sok év után, mégis sor került arra a beszélgetésre, amire annyira vágyott, és ami ébren tartotta benne a hiányérzetet a másik után.

 Hiába akarta a fiú, nem kötött vele házasságot, a lányuk megszületése után sem. Becsülettel, zokszó nélkül tűrte az egyre elviselhetetlenebbé váló életet. Valószínű, hogy a másik is megérzett valamit a háttérben, mert ivásnak adta a fejét, és olyankor goromba lett, verekedett. Ha belegondolt, ez teljesen érthető volt, hiszen, ö is észrevette volna, ha a másik lelke, a legintimebb pillanatokban sincs jelen. Bizony sok éven át a szeretkezéseik alatt, a másikra, a férfira gondolt. Érezte, hogy ez szörnyűs helyzet, de nem ment másként.

 Kilenc év telt el azóta, hogy a férfival elszakadt a  szerelmi vonal. Egy örökkévalóság. A gyermek léte óta is, már három év, amióta alig - alig esett közöttük szó. A szülei is haragudtak rá, amiért törvénytelen gyermeket hozott a családba, korholták, hogy egy normális nő nem tesz ilyet.

 Végre, életében először, minden erejét összeszedve, döntött. Szakított a fiúval, ami nem volt könnyű. Nem engedhette meg, hogy a lánya igya meg a levét, az ő szerencsétlenül sikeredett bosszújának.

 Nagyon lassan szedte össze magát, lassan nyugodott meg, testileg lelkileg. A GYES letelte után visszament dolgozni. Akkor tudta meg, hogy a férfi majdnem meghalt. Komoly szívrohama volt, kétszer kellett újjáéleszteni. Az ijedtségtől teljesen elgyengült. A felesége is elhagyta, már teljesen egyedül, a lányával él, az viselte gondját a betegsége alatt.

Már nem kerülte, ha találkoztak. A férfi látni akarta a lányát. Eljött a nap, amikor otthonába hívta, kávét főzött, apró süteménnyel kínálta, és közben csendesen beszélgettek.

Nem volt már félnivalója, bár még mindig nagyon szerette ezt a megfáradt, ötvenes éveiben járó, fehéredő haja  ellenére is vonzó kedves embert.

Talán ez a soha nem fakuló szeretet, az a sok éves sóvárgás tartotta vissza, hogy most ne mondjon nemet, a kissé későn, de mégis felkínált biztonságra, amire mindketten, olyan régen sóvárogtak.

 

 

 
 

Profilkép