Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bronz vasárnap

 

Vasárnap van, nyirkos, lucskos, hideg. Bronz. A hó még késik fehérbe vonni, az ősz itt hagyott mocskát. Megfigyelem, hogy az emberek itt, lehajtott fejjel, mosolytalanul járnak az utcán.

 Kint, Nálad, már fehérben állnak a fenyők, dér lepi az alacsony kerítéseket, mintha csipkével jelölték volna meg a határokat. Kemény a fagy. Mindent lefojt, csak a tavaszvárás reménye marad, hosszú hónapokon át. Én Téged várlak. Mint szabadságra vágyó katona, nyesem a napokat. Futnak is. Fogy a még megélhető való. Igaz, veled. De nélküled. Áldott lesz a nap, amikor leszáll a gép, és attól, megint kerek egészé lesznek, a szürke téli napok.

A gondolat csapong. Pötyögök a gépen, nem a kezem, az agyam, lelkem, a gondolat vezérel. Telefon cseng, felveszem. A szívem belesajdul. Látom a fiatal mosolygó nőt, alig negyven, fehér kórházi ágy, haldokló remény, rák, és a zsákutca félelme, meg az Isten. Mert ilyenkor is – mint annyiszor- nincs más kapaszkodó. Apró, hétköznapi csodák peregnek előttem, és én hiszek, hiszem, hogy nincs veszve minden,  csak a hit próbája, a szeretet ereje, az összetartozás. „Fogom a kezed”, mondom, és tudom, hogy a Teremtőében van a másik. Tudom, hogy a döntés már megvan, de kérek, könyörgök, és imádkozom, ahogy a lelkem képes, hangtalan, szótlan, fájón, és tele reménnyel. Bízom, és bíztatom. Sír a telefon. Hangja elhaló, halk, félő, és hinni akaró. Aztán csend. Lelkem egy darabja nála marad. Talán vigaszt ad, talán csak apró, percekig tartó biztonságot. Az életünk percek halmaza.

A gondolat csapong. Nyugtalan, mint maga az élet, mostanában. Nem szégyenlem kimondani, mert ki kell, hogy tudja, érezze, akiért megszületik bennem egy sóhaj, vágy, fájdalom, a boldog öröm, hogy szeretem, féltem. Köszönöm. Tudja, hogy elfogadtam, annak, annyinak, aki, és ami, hogy aggódom érte, de hiszem, és tudom, hogy értéke van, és akarom, hogy érezze, helye is fontos, hogy nélküle én is szegényebb, kevesebb vagyok. Látom megint, ahogy a gondolat félelemmel teli, szorongatja a torkát, és nem lát kiutat. Amíg jól van az ember, hajlamos hanyagolni, és lazítani a szálakat, de a bajban, mindig összezár, és nem engedi el, az erőtlen kezet. Mit ember megtehet, tenni kell! Adni, hogy kapni tudj.

Az ablakon túl szürkület honol, az ég fénytelen, és az idő… az idő gyorsan halad. Vele repül a gondolat is, annak nincs határ. Eszembe vagy, merre jársz? Épp ebéded készíted? Vagy túl-vagy rajta már? Várom, hogy ne maradjon üres a hely, legyen ott tányér és pohár, a szeretet ünnepén nem csak lélekben, fizikai valódban is osztozhassak. Nem tudni, mit hoz a holnap. Nincsenek tervek hosszútávra, a gondolat szabad, az idő behatárolt. Jó lenne megélni azt a csendes boldogságot, ahol két félből áll össze egy egész, és ha kettéválik, a vonzás megnő, amíg a két fél, újra eggyé válik.

Nehezebb lenne, ha nem mondhatnám el, mit jelent a lét, úgy, hogy benne vagy, és velem, és arra gondolok minden ébredésnél, bajod ne legyen. Jó megpihenni, mint hajónak a kikötőben hosszú út után, megérkezni a célhoz.  Titokban elhinni, hogy nem lesz több csalódás, amit tisztának látok, az valóban az, és a rostán már kihullt az ocsú, ki hullott a gaz, ami maradt, az mind szent, és igaz. Mindent megtenni azért, hogy ne fertőzze meg az idő mocska, és ne törje szét idegen kéz, érzelem, vagy dogma. Hogy fává nőhessen az apró palánta, amit a Véletlen, -vagy az Isten - termő talajba ültetett, és gondjainkra bízta, neveljük fává,- mint kisgyermeket a szülő,- ha a gyengeség kora eljön, kapaszkodónk legyen.

A szeretet annál nagyobb, minél több felé osszák. Nem vagyok zsugori, de Tiéd majdnem mind, ami bennem lakozik. Az erőm abból fakad, ami belőled árad hozzám, szét tudom osztani az egész világnak, aki kér, mindnek marad.

Köszönöm a Napnak, ahogy ragyog, és ontja melegét. Köszönöm a teraszomon magot szemelgető cinegék tavaszi, kedves énekét, a két dolmányos károgását, apró vörösbegyet, tavaszi gekkók kicsijét, felnőni látott csimaszok első röpülését, nyári sünök éjjeli szuszogását, szarka cserregését, a távoli észak vizeinek zúgását, égig érő fenyvesek hangját, ahogy zenél rajtuk a tenger felől szaladó szél. Köszönöm szobád melegét, a veled töltött idő lágy érintéseit, az éjszakák gyönyörű álmait. Gazdag vagyok, és annyi bennem a kapott szeretet, hogy mindenkinek adni szeretnék, ne legyenek szeretetnélküli emberek. A boldogsághoz ilyen kevés is elég, ha figyelünk egymásra. Ne legyen lehajtott fejjel, bánattal teli lélek az utcán, és a mosolyt visszakapjuk, próbáljunk rámosolyodni a napra, ami megvirrad, azt erősítsük, ami épít, ne azt, ami lebont barátságokat.

A gondolat csapong. Parttalan szalad, és az idő is úgy halad. Lassan alkonyul. A fájdalom múlik, az öröm megmarad. Átgondolom, mit tehetnék bele még a napba, hogy az öröm elég legyen, amíg újra megvirrad. Számba veszem, hogy ki ne maradjon senki, aki lelkemnek kedves, és tudja, érezze, ha valami fáj, mindig van időm meghallgatni, adni egy bíztató szót, vagy mosolyt, hogy a szeretet gyógyír a sebre, és megtartó erő, ha két ember ezzel eggyé nő.

Advent első vasárnapja van. Égjen a gyertya, első a négyből. Egy hétig égjen, fénye töltse ki a lelkünkben az űrt, hiszen közeleg a fény születése, a szeretet lángja napról napra törje át az éj sötétjét, és hozza el, minden szívbe a hitet, a szeretetet, és békét.

 

2012-12-02