Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


CÍMTELEN

 

Különös érzések vannak bennem.

Talán azért, mert  ma megszülettem.

Sok éve ennek, nem is számolom,

de ma van épp’ a születésnapom.

 

Elgondolkodtam én már annyiszor,

sok éve,vele,  ezen a napon,

nyitni akartam a világra, kínt,

fájdalmat okozva az anyámnak.

 

Vajúdott velem, hogy megszülessek.

Ki tudja, lehet, nagy volt a terhe,

nem várt, talán nem is nagyon akart?

Életében létem zavart kavart.

 

Aprócska, gyenge, síró  kisember,

kinek hajnalban  életet adott.

Nem kérdezte, hogy milyet akartam?

Örülnöm kellett, hogy tőle  kaptam.

 

- Szerettem volna látni az arcát,

 mit tükrözött, mikor engem meglát

hozzá kötődő köldökzsinórral?-

 

 

Futott-e át rajta boldog hála,

anyává válva ,szívére ölelhet?

Érezte a teremtő kegyelmet,

hogy megmaradtam, élni akartam?

 

 

Látta-e arcom, amikor alszom,

és fényesült-e örömtől  szeme,

mikor álmomban rá mosolyogtam

 az általa  nekem-szánt  semmire?

 

(Mennyi kérdés. Felelet egy se.

.Soha nem is volt. Nincs már ö se.)

 

Eszébe jutott-e az utolsó órán,

rábíztak, és  nem vigyázott énrám?

Életében nem hiányzott soha,

hogy  hiányolja  őt  egy unoka?

 

Öregsége sem oldotta már fel

az irányomban érzett tagadást.

Soha nem akarta  a magzatot,

kit szerelemből magába  fogadott.

 

Túl haladott már rajtam is a kor,

volt időm ezekkel szembenézni.

Nem akarok sebet újra tépni,

nem kérek neki penitenciát.

 

Megbocsátok. Önmagát büntette.

És az átok is feloldódott már.

Elmondom most mégis, mert  nagyon fájt,

életemből hiányzott kis-maga.

 

Nem volt, kinek  azt mondjam:Anyuka.

fájt, hogy fiamnak nem lett nagyija,

nincs unokámnak dédi mamija.

Önhatalmúlag kilépett a láncból,

 

már nem haragszom. Mind megbocsájtom.

Ő meg tud–e magának bocsájtani ma?

 

2010-6-6