Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép

CUHÁRÉ.

Az első tánc.

 

(A címszó jelentése, vígassággal, lakáson tartott táncos mulatsággal azonosítható. Nem jelentett egyebet, mint kései utóda a házibuli, csak valahogy másként.)

 *
A cuháré a fiatalság, a szegény, pénzben nem bővelkedő falusi ifjak önfeledt kikapcsolódása volt, abban a bizonyos sáros faluban, ami a mai napig is a lelkem legbensőbb, legmelengetőbb emlékei között lapul. Ma is emlékszem a boldog várakozásra, ami megelőzte, és az izgatott készülődésre.

Mindig úgy kezdődött, hogy a fiatalság nem fért a bőrébe, a fiú a lányt kereste, a lány a fiút akarta, de ennek szabályai voltak, nem lehetett csak úgy ismerkedni. A legények megkörnyékezték valamelyik szegényebb családot, akik némi természetbeli juttatás fejében egy estére - maximum hajnalig - átadták mulatság céljából az otthonukat a fiataloknak. Ilyenkor a legények kipakolták a házat, vagyis a lakószobát, hogy legyen tér a tánchoz, aztán hoztak, ki fát, ki szalmát,esetleg szárat, jól befűtöttek a kemencébe, mert a legtöbb helyen még ez volt a melegítés egyetlen eszköze, és aki a cuháréba jött, az hozott magával némi ennivalót is. A lányok farsangi fánkot, fonott kalácsot, pogácsát,a legények bort, vagy pálinkát, és kerítettek egy harmonkást is, aki húzta a talpalávalót hajnalig. Máris adott volt az alkalom az ismerkedésre. Általában a farsang volt az ilyeneknek az ideje, amikor a mezőn nem volt mit tenni, és az erő ilyenkor túltengett a fiatalokban, le kellett vezetni valahogy.

A leányok kísérővel érkeztek, aki lehetett legény is, ha már régebben udvarolt a lánynak, és elkérte a szülőktől, és azok megengedték, hogy elvigye, de volt olyan is, hogy a bátyus hozta el a húgát, vagy a mama kísérte el a nagylányt, aki azért ment fiú nélkül, mert épp nem volt gavallérja. A háziak, meg a kisérők a konyhába, vagy a hátsó szobába húzódtak, ott ment a beszélgetés.

Erre az alkalomra kicsit fel is díszítették a házat, mindenféle lampionnal, gyertyákkal, meg színes papír girlandokkal.
A lányok szépek voltak, mert az én koromban még nem vetkőztek ki, sok volt a népviseletbe öltözött fiatal, és amikor a kalákát táncolták, olyanok voltak a lányok legények összekapcsolódott forgó körei, mint egy csokor színes szép virág.

Az én első cuhárém úgy esett, hogy a nagybátyám vitt el, aki nálam tizennégy évvel volt idősebb, de ez nem látszott annyinak, mert én valahogy nagyon korán értem, korán csapott meg a felnőttéválás szele, és kíváncsisága. Nagybátyám már javakorabeli legény volt, sokszor ment el cuháréba, és olyankor mindig ott kuncsorogtam előtte, hogy ugyan vigyék már el egyszer engem is. Egyszer aztán szülém is a patrónusom lett, odaszólt hogy „vidd el má a jányt”, így hát elmehettem. Szülém szava mindig szent volt a nagybátyám előtt, bár azt nem lehet mondani, hogy kitörő lelkesedéssel fogadta az engedélyt.

Lett is sürgés forgás, mert olyan eszeveszett készülődésbe fogtam, azt se tudtam hol áll a fejem. Nem sok ruhám volt, de egyik se volt elég jó, mindben találtam kivetni valót, és ha én nem, akkor a nagybátyám nevetett ki, hogy „hogy nézel ki ? Olyan vagy mint a bazári majom!” amin természetesen sírva fakadtam. Szülém csapott szét közöttünk, azzal, hogy kitette a fekete rakott szoknyát,a sötétkék szvettert, meg a fekete harisnyát, így hát nem volt már vita tárgya a ruha, én meg elfogadtam, nehogy az legyen a vége, hogy akkor maradjak otthon, ha nem tetszik. Dehogy maradtam volna akkor már otthon, ha kell négykézláb is elmegyek ha kell, hiszen idősebb barátnőim már mind jártak cuháréba, és égetett a kíváncsiság, milyen is lesz majd, hogy meglepődnek ha meglátnak. Táncolni csak keveset tudtam, egymást tanítgattuk a csárdásra, a keringőre, meg a tangóra, mást nagyon ők se tudtak.

Szülém szép fonatot készített a hajamból, kicsit nagylányosat, és gyöngyös fésűkkel tűzte meg a hajkoronát. Nagybátyám meg is jegyezte, hogy „no nézzék má, miből lesz a cserebogár !” ami azt jelentette, hogy tetszett neki amit lát, így elégedetten, a lelkemmel mosolyogtam rá, és nagyon boldog voltam.
Szülém megtöltötte a vihar lámpást petróllal, megpucolta az üvegjét, és a nagy beliner kendőbe bujtatott, már a hideg se árthatott. A lábamon gumicsizma volt, a magas szárú cipőt a kezembe vittem, mert kímélni kellett a hótól, majd ott átveszem. A rakott szoknya alá aláfútt a szél, kicsit dideregtem, de szaporán szedtem a lábam délceg nagybátyám mellett.

Mari néninél volt a cuháré, ahol a hátsó szobában raktuk le a ruhánkat, vettem át a magas szárú cipőt, és raktam le a beliner-kendőt. Kenyérruhába kötött friss krumplispogácsát vittünk, meg a Mari néni számára egy kis tehéntejet, egy kis vajat, meg egy kisebb darab szalonnát. Mindenki azt hozott amije volt. Akkoriban már sokan öltek, a disznótorosból is akadt a batyukban. Szülémék későn fogták hízóra a malacot, mi csak húsvét felé ölünk, remélhetőleg addig kitart a tavalyi.

A házban már folyt a nagy ricsaj, sokan voltak, füst volt, csípte is a torkom, mert a legények csavartat szívtak, és annak erős volt a füstje, azt mondták tele van finánclábbal.
A dohányt otthon vágták, és volt olyan cigarettatöltő kis szerkezet, amibe bele kellett rakni a papírt – ezt boltban, vagy trafikban vettük, egy gyönyörű lepke volt a csomag tetején - és ebbe a hártyavékony papírba került a dohány, majd a kis szerkezetet össze csukták, és az cigarettát készített belőle.
Sok ilyen szálat csináltak, azt egy „dózni” nevű fémtárcába rakták, és onnan gyújtottak rá a fiúk. Ezek a tárcák szépek voltak, lapos fényes elegáns dolgok, karcokkal díszítve, aki gazdagabb volt, annak ezüstből , de a szegényebbek csak valami polírozott olcsó alumínium vacakot hordtak.

Az öregeknek dohányzacskójuk volt, amit általában disznó hólyagból csináltak, abban tartották a vágott dohányt, és vagy a pipába töltötték, vagy két újjal, kézzel sodorták a „stanglit”, megnyálazva tapasztották össze a papírt, két újjal megpörgetve tették egyforma keménnyé, és a két végén megütögetve, majd meggyújtva, szívták a nagyon erős szűzdohányt. Jó kis szertartás volt ez, elfigyeltem, jól állt a fiúknak.

Kicsit szégyenlősen mentem a többiek közé, bár mindenki ismerte egymást, hiszen a környék fiatalsága verődött össze itt is, csak úgy mint bármilyen más játékban. A tangóharmonika már szólt, meg is csodáltam, szép gyöngyház berakásos hangszer volt, és a férfi, aki játszott rajta, énekelt is hozzá, persze aki tudta a nótát, vele énekelt. A hangulat hamar a csúcson volt. Leginkább csárdást táncoltak, abban jól lehetett pörgetni, és azt élvezte a fiatalság. A fiúk fekete fényes csizmában voltak,fehéring, meg fekete lajbi volt hozzá,és bricsesznadrág, jól néztek ki. A lányokon, már a nagyobbakon, sokszoknyás népviselet, ami térdig ért, a pörgetéskor meg jól kiterült a sok fehér csipkés alsószoknya. Gyönyörű pántlikás hajfonat, meg gyöngyös fésű a hajban, fehér ingváll, meg hímzett pruszlik, bizony szépek voltak a lányok is. Hosszú fehér harisnya, olyan volt mind, mint egy szál nyíló rózsa. Nagybátyám rám parancsolt, hogy viselkedjek, mert ha panasz lenne rám... de erről jobb nem is beszélni.

A házból kivitték az asztalt, meg a két ágyat, a szekrény meg a lóca az ott maradt, aki nem táncolt, vagy elfáradt leülhetett a lócára. Ide ültem én is, a többi barátnőm mellé. Kicsit sutyorogtunk, nevetgéltünk, mire elkezdődött a zene, és dobogó szívvel várta mindenki, mikor kérik táncra. Ahányszor egy fiú felénk jött, mindig kicsit megdobbant a szívem, és mikor mást kért fel, egy kicsit mindig meghaltam.

Jó idő eltelt,minden barátnőm táncba volt, már nem is figyeltem, valahol messze voltam, nem fájt semmi,és akkor valaki megfogta a karom. „Halló kislány, nem táncolna velem?” „Hogy én ?” ocsúdtam fel, és szétnéztem hátha nem nekem szólt. „Mért, van itt még valaki? Hát persze hogy maga.”Meglepett a magázódás is, hiszen eddig gyereknek néztek, letegeztek, de ettől a „maga” megszólítástól egyből olyan „nő” számba kerültem. Olyan boldogan, és olyan hevesen ugrottam fel, hogy majdnem fellöktem a gavalléromat. Kezem lábam reszketett,attól féltem belesülők, valami olyasmit rebegtem, hogy én nem is tudok táncolni, meg- hogy inkább beszélgessünk. Hát persze, mondta a gavallérom, majd beszélünk is, de mozogjunk egy kicsit, ne féljen én se tudok táncolni. Ezen jót nevettünk, aztán bemutatkozott, hogy Vitéz Pityunak hívják, és Abádszalókról jött a nagyszüleihez egy kis pihenésre, meg disznóölésre. Örültem is, meg nem is, mert idegen, úgy okoskodtam, ha nagyon belesülnék, hát elmegy, és senkinek se mondja el, de ha mégis sikerül, akkor is elmegy, és milyen jó lenne, ha ezt meglehetne ismételni.

Pityu beszélt, felére se emlékeztem, mert gyakran a lépéseket számoltam, nehogy eltévesszem. Két szünetig is táncoltunk együtt, a végén már élveztem is egy kicsit, nem léptünk egymás lábára, és végül is túl estem a beavatáson. A második már csak könnyebb lehet, és végre ezentúl előttem is beszélnek a többiek, mert eddig ha odaértem, elhallgattak, hiszen én még nem tudtam azokat a titkokat, amiket ők. Táncközben kitáncoltak levegőzni a kimelegedett párok, és elcsattantak az első bátortalan csókok, vagy megszülettek a sötétben a vallomások.

Szünetekben kimentek enni a konyhába a legények, a hozott süteményekből, vagy kínálták a bort, a pálinkát, és megbeszélték egymás között a lányokkal kapcsolatos tapasztalataikat. Én se nem ettem, se nem ittam, kimenni se mertem, mert a nagybátyám rámparancsolt, hogy rajtam tartja a szemét.

Így telt az idő, már benne voltunk az estébe szépen, talán tizenegy óra is lehetett, koszorúba ölelkezve, körbe táncoltunk, és énekeltünk a „Már minálunk babám”-ra, mikor előkerült a nagybátyám és azt mondta megyünk. Én még nagyon maradtam volna, mert a barátnőim még nem mentek, de nem volt apelláta. Mondtam is neki később, hogy csúfolni fognak miatta, de nem hatotta meg. Elköszöntem a gavalléromtól, és a hátsó szobában átvettem a gumicsizmát, amíg ő megnyújtotta a lámpást és elindultunk hazafelé. Nem kellett sokat menni, elég közel laktunk Mari nénihez. Hallgattam az úton, végiggondoltam az estét, mi is történt. Ö se volt nagyon bőbeszédű, annyit kérdezett, no, milyen vót? Hát jó vót, mondtam neki, és nagyot sóhajtottam rá, hogy még szívesen maradtam volna.

Otthon aztán „leadott” hiánytalanul - és ö még visszament a táncolókhoz, már hajnalodott, amikor hallottam megjönni- szülém várt, még lecsavarva égett a lámpa, bóbiskolt a széken a kemence mellett, nekivetve a hátát a meleg búbosnak.

Gyorsan vetkeztem és feküdtem le, magam akartam maradni az este emlékeivel, az első „bálommal”, mert az volt ez valójában, ha nem is bálteremben volt, de megtörtént, és szép volt, mert fiatal voltam, és tele voltam várakozással, nyitott az élet felé. Könnyű volt, hiszen csak tizenhárom éves voltam, tiszta lelkű, tele vággyal, és élveztem az életet.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.