Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy szakítás margójára

 

(Barátomnak)

Azt hiszem, mondanom
kellene valamit,
olyat,amit vársz,
hogy talpra állj.
Nem tudok helyeselni,
biztatni, hogy várj!
Nincs mire várni!
Soha nem is volt!
Te hitted, hogy
- mint sötétség-
majd véget ér a gond,
tűrésed,várakozásod,
konok hited beér,
mint aranyló kalász.
Nincs vetett mag!
Ez nem volt más,
mint gyilkos aratás,
mitől elvérzett a lelked!
Véreddel írtad szívedbe
gyilkos szavait!
 
Fájt, mégsem hitted el,
érzelmek nincsenek,
csak a kéj mocskos karmai!
Látom a fájdalmad,
érzem a hiányt,
ürességet benned,
nem találod az értelmet,
ami tovább vezet.
Olyat siratsz, ami sose volt,
hiszed a nagy szerelmet.

Hűtlenné váltak a szavak.
Nem tudom azt mondani,
„ne hagyd el magad!”
Gyászolj csak!
Sirasd meg, hogy leértékeltek!
Nem voltál más, csak anyag,
ami gyönyört adott neki.
Szemedbe mondta,”használtalak!
A testemnek kellettél,
a lelkem érintetlen maradt.”
Nézz tükörbe!
Kérdezd őszintén!
„Ennyit érnék csak?”
S én hiába mondom,
„ezerszer több vagy!”
Nem tudok néked hitet adni.
Nem tudom elfogadni,
hogy így lealázd magad!
Barátod vagyok, akkor is
ha te már nem hiszed.
Nem vagyok bírád, de fáj!
Sajnálnom kell gyengeségedet.
Nem tudok tanácsot adni,
ha te nem érzed, ez nem
emel,csak aláz,
kifoszt, lealacsonyít!
Szomorúan hagylak itt.
Fájsz nekem!
Nem tehetem,
hogy kényszerítselek
becsülni azt, aki vagy!
Ne várd, hogy más többnek lásson,
ha te, ennyinek láttatod magad.

Bp.2014-4-26