Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

 

Egyik kapu bezáródik, kinyílik a másik.

A szemműtétem után rendszeres látogatója lettem a kórháznak. Eleinte havonta, majd három havonta, a legvégén évente, és aztán csak akkor, ha baj lenne. És ami lehet, az meg is esik. A rendszeres kontrollra ilyenkor mindig szükség van, mert vannak el nem kerülhető mellékhatások, amelyekből újabb baj lehet.

Biztos én is hibáztam, nem ügyeltem kellően magamra, hiszen nehéz azt tudomásul venni, hogy be kell húzni a féket, akkor is ha bírnánk az iramot.

A tavasz hozta a bajt. Hatalmas dézsákban, több színben pompázó leándereimet cipeltem ki a teraszra, mert az idő már megengedte, hogy a szabadba legyenek. Akkor történt. Először észre se vettem, csak bíborszín függönyt láttam. Aztán jöttem rá, hogy több év után megint megtörtént. Telefon a kórházba, elő a nagytáska, hevenyészve bepakoltam, és indulás újra a szemészetre. A vizsgálatokat azonnal megejtették, és másnapra már helyem volt a műtétre is, ami sokkal nehezebbnek bizonyult, mint a több évvel azelőtti. Túri doktor már nem élt. Az utódja is asszisztált a régebbi műtétemnél, most Ő operált, és ketten még mellette. Nem volt altatás, csak körbe lőttek érzéstelenítővel, és előtte, kaptam hajnalban egy nyugtató koktélt.

Három és félórásra sikeredett ez a beavatkozás. Eddig az érzéstelenítés nem szokott hatni. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszercsak erős fájdalom hasított az agyamba, és majdnem felsikoltottam. Nagyon kértem magamban a Teremtőt, hogy segítsen. Lehet, hogy hihetetlen, de csak másodpercek voltak, vagy talán annyi se, egy cuppanás egy bukfenc, mint amikor a szűk csizmaszárból kihúzódik a láb, és megszűnt a fájdalom.

*

A plafonról szemléltem a zöld lepel alatt fekvő testet, és nem nagyon tudtam azonosulni vele, pedig láttam, hogy ÉN vagyok.

Láttam a három orvost, azt is konstatáltam, hogy  mikroszkóppal dolgoznak rajtam. Én pedig, egy hajszálvékony ezüstös fonálon kapcsolódom a saját porhüvelyemhez. Ugyanakkor láttam a kórtermeket, a várost, az eget, a folyosón értem aggódó gyermekem, és mindent, amire csak gondoltam. Könnyű, boldog, felszabadult érzés volt. Semmi fájdalom, és tiszta látás. Más is volt ott rajtam kívül. Hasonló fehér gömbszerű alakok. Boldogság járt át mindent, és könnyűségérzet. Nem érzékeltem az időt, nem volt testtudat, csak Én-tudat.

Aztán a doktorok készen lettek velem ott lenn, és csodálkoztak, mennyire nyugodtan tűrtem, pedig biztos fájt, mondta is a főorvos úr, „Hős maga! Most már készen vagyunk..” és szedegette le a levegőbefújót, meg a zöld lepleket rólam. Aztán megpaskolta az arcom, hogy „ébresztő”!

Megint a rántás érzet, cuppanás,  bukfenc, és az, hogy fáj, valami nagyon fáj, és már semmi nem olyan, mint az előbb. Fölémhajolnak, és érzem hogy zsibbadok. Belülről látom, nem kintről nézem.

A műtős a vállam alá nyúl, felsegít, szédelgek nagyon, de valahogy rákerülök a kocsira, és már gurulunk is a kórterembe.

Nehéz órák következnek ilyenkor, mert gázzal töltik fel a szemet, ami a hátsó falhoz, a szemfenékhez nyomja a retinát, hogy feltapadjon. A gáznyomása átmegy az agyra is,nyomja az idegeket, és ilyenkor rettentő hányingerek jelentkeznek rohamszerűen, és erős fejfájás. Az ember nem tudja irányítani a dolgokat, óriási a szégyenérzet, és a kiszolgáltatottság érzése is.

Zolikám végigvárta a műtétet, ott volt velem a kórteremben is. Iszonyú szomjúság gyötört, de ilyenkor nem szabad inni, és enni sem. A fejem be volt kötözve, a szabadon maradt szemmel, szemüveg hiányában, a saját gyermekem is alig láttam, szörnyű érzés.

Az első éjszaka a legrosszabb. Amikor már harcol, küzd  a szervezet, és jön a láz, és a fájdalom is. Azon az éjszakán ki-be jártam a saját testembe, mint a hazajáró lelkek. Nem tudom hogy történt, mi, vagy ki, segítette elő, vagy csak a lelkemnek lett elege a kínból, nem tudom. De, hogy nagyon jó volt, és nagy segítség, annyi bizonyos.

Másnap a reggeli vizitnél magánbeszélgetést kértem a doktoromtól, és elmondtam neki, mi történt velem. Olyan képekkel bizonyítottam, amit a műtét alatt semmiképp nem láthattam. Nem mondom, hogy meglepődött, de azt sem, hogy elhitte teljesen. Az volt a reakciója „Ne marháskodjon már! Ezt komolyan mondja?” De megbizonyosodott róla, hogy igaz. Ettől kezdve minőségileg megváltozott  irányomban a viselkedése. Valahogy  közelibb lett. Hálás voltam neki, és nagyon hittem, sikerült a dolog velem, minden rendben lesz majd. Két hónapot töltöttem ott, és utána még sokat jártam be, összesen nyolc műtétet végeztek el, ugyanazon a szemen,persze nem ilyen súlyúakat, csak lézerrel, de a végeredmény nem lett pozitív, viszont ahogy lassan, fokozatosan, végleg bezáródott ez a kapu, kinyílt a másik, egy másik világba, olyanba, ami a szemnek láthatatlan.

Ez a másik világ is nagyon valóságosnak tűnt, tűnik, és nagyon is létezik, mégis, eleinte nagyon ijesztő volt, és félelmetes.

Akkoriban már sokat gondoltam arra, hogy hamarosan nyugdíjba fogok menni, és nem akartam, hogy az legyen a sorsom, mint annyi más kollégámnak. Bele betegedtek a hirtelen kikapcsolásba. Nem lelték helyüket.

A változások nem csak a politikai életben lettek érezhetőek, hanem a mágia a misztika is betört, és az addig agyonhallgatott, tiltott dolgok nagy erővel öntötték el a lelkeket. Mindig volt vonzalmam ezek irányába, és némi furcsa képességem is. Megéreztem dolgokat, ez persze lehet véletlen is. Ha erősen koncentráltam valakire, hamarosan felhívott. Vagy folytatni tudtam annak a gondolatát, akire erősen ráhangolódtam. Megéreztem mit gondol. Csak úgy beúszott.

Egy ideje, már foglalkoztatott a mélylélektan, és kerestem az alkalmat, a lehetőséget arra, hogy találkozzam ilyen tanítókkal.

A titkos tanok kikerültek a ponyvára, sokat olvastam, és gyakorlataikat is elsajátítottam. A színek, az illatok, mindig óriási hatással voltak, és vannak ma is rám. Képekben jelennek meg. De a testen kívüliség mindennek a fénypontja volt. Csodálatos érzés. Olyan boldogság, amit földi  szint nem tud adni.

Akkor, ott a kórházi ágyon, a fájdalmak elviselésében, nagyon megkönnyítette az életem. A fájdalmak lassan azért szűntek, és vidám lettem, bizakodó. Az eseménnyel azonban nem tudtam mit kezdeni, kellett segítség, hogy megértsem. Akkor már tanulni jártam, egy idősebb doktorasszonyhoz, aki a lélek dolgaival foglalkozott, tőle vártam magyarázatot a történtekre.

A húsvéti ünnepekre hazaengedtek a kórteremből mindenkit, akinek nem volt feltétlen orvosi felügyeletre szüksége, így a nyolc ágyas teremben magam maradtam. Más esetben hosszas esti dumapartikkal ütöttük el az időt, akkor azonban nem volt senki, így a gondolataim szabadon csapongtak. Az járt a fejemben, hányan feküdhettek már előttem ebben a szobában? Lehet, hogy haltak is itt meg emberek. Talán az én ágyamban is.

Lehet azt gondolni, hogy ez  hozta a képzetet, de nem az volt. Ez valóság volt, nem képzelgés. Tisztán kivehetően, az éjszakai fényben, látszott a szoba, minden ágya, a félszemem nyitva, tehát nem is álom, érzékeltem a hideg fuvallatot, és láttam a lepergő képekben a múltat. Iszonyú volt. Annyira megrémültem, hogy sikítani szerettem volna, de nem jött hang.

Az idő megállt, egyszerűen nem tudtam, mióta tart ez az egész szörnyűség, a félelemtől leizzadtam, és reszkettem.

A rémálomszerű dolognak az éjszakás nővér utolsó körsétája vetett véget, amikor benyitott, felkapcsolta a villanyt, és ezzel elszállt a kép. Azt hiszem, soha nem örültem annyira neki, mint akkor. Nem tudtam a kórteremben maradni, a nővérszobában töltöttem az éjszaka hátralevő részét, hajnalig beszélgettünk.

Amikor kikerültem a kórházból, kerestem a tanítómat, és kérdeztem tőle, mi volt ez? Az gondoltam, megbuggyant az agyam a gáznyomás alatt, és lehet, hogy orvoshoz kellene fordulnom, de megnyugtatott, hogy semmi bajom. Azt mondta, amikor bezáródik egy kapu, megnyílik egy másik.

Ma már nem félek, nem rémít, hozzászoktam. Mert nem hagyott el a jelenség. Meg-nem történt események játszódnak le, aminek nem elszenvedője, de részese vagyok. Az a baj, hogy nem tudom beazonosítani a helyszínt. A szellemvilág jelenléte sem ijeszt már. Nem akartak eddig bántani, és én tiszteletben tartom őket.  Tudom, hogy minden elmenőért jön valaki, aki életében a legközelebb állt hozzá. Sok elmenőm volt az életem során, és mindeniknél tapasztaltam, aki mellett ott voltam, hogy  napokkal az eltávozás előtt, ott várakozik rá elhunyt szerette, és sürgeti az indulásra. Ezt még az orvosok sem tagadják, van aki közülük is „látó”. Hogy ez áldás vagy átok? Nem tudom. Nem mindig jó. A testen kívüliség viszont nagyon jó.