Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elszámolás

 

Kezdeteken csak egy kis tér
udvarnyi volt a horizont,később
a város széthúzta a határt,
kinőttem azt is, hályogos szemem
látni kívánt, hívott a nagyvilág.
Elindulni nem volt nehéz, hisz
annyi új volt, mi megbabonáz,
szűkké vált a szülőhazám.
Mentem, amerre engedtek,
és lassan- lassan kinőttem
- szavakkal, vagy cipővel -,
 a kapott Földi keretet.

Isten kerestem, és megtaláltam,
azóta mindig velem, és nála
magamra találtam, mindig volt
számomra vigasz, és kegyelem.
Megtanultam szeretni a Földet,
melyből porom vétetett, és jó volt
hogy bízni tudtam abban, hogy
 azt teszem, ami elrendeltetett.
Minden emberrel kijöttem,
tiszteltem bennük Isten arcát,
ki így, ki úgy, de mind vívta
egyéni  harcát, és hagyta élni
a mellette araszolót. Ha mégis beszólt,
nem káromolt, inkább csak biztatott.
Soha nem voltam irigy, nem
kívántam a másét, sose kértem, de
mindig adtam az örömből, mi engem ért.
Nem hagyta el számat sok panasz,
nagy dolgok sem történtek velem,
volt mindig aprócska öröm,
télen meleg szoba, nyáron árnyék
a Nap alatt, és volt nagy szerelem,
ha múlt kicsit fájt is, de vigasztalt
a tapasztalat, nem ragadtam sokáig,
léptem tovább vitt. És az élet haladt.

Születni annyi: készülni az elmúlásra.
Itt visszafelé forog az időtárcsa,
mire az óra a nullára ér, a kapu kitárul.
Jön az ismeretlen, ami új teret ígér.
Nem panaszkodom. Élni jó volt.
A véget még nem ismerem,
de a napi valóság azt mondatja
velem, elég volt. Ami most van
már nem kedvelem. Isten képmását
ördög birtokolja, meghalt az értelem,
tort ül a gyűlölet, kéjből öl az ember.
Sunnyog a tisztesség, a becsület rég halott,
és fekete szárnyakkal jönnek az angyalok.
Apokalipszis lovasai szántják a kemikálos eget,
és aki a jót akarja, megfojtják  ártó  szellemek.
Nincs tér, idő, és nincs már tág horizont.
A Föld pokollá lett. Vedd magadhoz Uram,
megfáradt lelkemet.

2015 6 18