Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

Emlékezés

(Apámnak)

Kopog az eső az ablakon,

dobolását csendben hallgatom.

Jövőmet szövöm a félhomályban,

s Rád gondoltam a délutánban.

Emlékek hálója kerít, szorul a hurok,

néma, vergődő hal vagyok.

Belül vad nyugtalanság feszít,

kívül meg, csak hallgatok.

Kopog az eső az ablakon

- emléked felsír a múltból-

alágördül egy csepp az arcomon,

aztán, mint forrás a kútból,

a könnyem úgy csorog.

**

Akkor halottak napja volt,

s én gyertyát gyújtottam Neked,

virágot raktam a sírra,

s beléd álmodtam az életet.

Mint egy feltámadásban,

életre keltek a porszemek,

s a novemberi délutánban,

beszélgettem ott, Veled.

Elmeséltem az életem,

ami Az-óta történt,

s pirultam a tényeken,

amin Te ültél törvényt.

Megszidtál – mint annyiszor –

hogy meggondolatlan vagyok,

s a temető kerten át,

a hangod szárnyrakapott.

Zengett tőle az alkonyat,

(miközben krizantém-erdő alatt

aludtad örök álmodat)

Hangtalan sírtam,

a lobbanó gyertyák fényinél,

szerettem volna eltenni hangod,

mi fájóbb volt a réginél.

**

Bár szidnál újra naponta,

csak törődnél kicsit velem,

s én erőlködnék, hogy kedvedre

alakítsam az életem.

Felzokogtam hangosan,

a novemberi ég alatt,

és cipeltem, mint koldus

a zsákját – az egyetlent,

 mi megmaradt- feloldhatatlan

fájó árvaságomat.

Bp. 1983 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

(Árva Erzsike, 2012.12.27 20:22)

Mindnél idősebb korodban veszíted el a szüleidet, annál árvább vagy. Én 60 évig lehettem gyermek. Talán már meg sem tudom tanulni, hogyan éljek édesapám nélkül.