Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Esti kép vihar előtt

Ma lecsengett az utolsó munkám is, elült a gyomorszorító érzés, nincs stressz, nincs izgalom, megszűnt a megfelelési kényszer. Talán tudtam építeni, és nem maradt utánam semmi, ami bántó.

A délután csendes. Az ég néha nagyokat dörren, eső szagot hozott a szél. Feszült várakozásban van a kert, vizet kíván. A gyöngyvirág, és az orgona keveredő illata üli meg a szobát, a kitárt ablakon át.. A levegő páratartalma hirtelen megnőtt, és kioldotta belőlük ezt az édeskés, nehéz, bódító szagot.. A cinkék, és egy- két feketerigó trillája ad kísérő zenét, a lassú dörgések mellé.
Most arra gondolok, te mit csinálsz? Ott is esik?
Azt mondtad, álmodni szabad. Most azt teszem. Ülök a teraszon, félrímek, buta bukdácsoló szavak kavarognak bennem, le kéne írni, papírra vetni, és megkérdezni, mondd, milyen? Tudom, nem tehetem.  Nem is mondanál véleményt.
Ha kéred, én szívesen tenném. Elmondanám, mit látok, mit hallok abból, amit vászonra, vagy papírra vetsz, mi fog meg, és mi az, ami elindít bennem, valami dallamot.
A piros-virágos lányarc például, mindig megragad. Nagy kékszemek, mint a nyári, érett vetésben a búzavirág, égnek, és élnek. Mintha kérne, ijedten, csábítón, remélve, büszkén, mégis félelemmel, kap, vagy elutasítják? Kacér, és szerény, de nem lehet nem észrevenni. Szép, és fiatal. Még övé minden dal.
Vagy a lágy őszi-lombos képed, aminek csendje a lelkemig ér, és az aranyszín levél, a távoli ég, egy gyönyörű naplementéről beszél. Csak nézem, és érzem a hegyek felől érkező szelet, a hulló őszi levelek neszét, az avarban bújó állatot, és minden apró hajlatot, amit befed a sok levél.
Nem tudom, mit rejt a lelked, de amit megfest a kezed, mind csoda! Apró kis mozaikok sora, amiből összeáll egy kép, és szép, ami benned lakozik. Próbálom a szemeddel nézni a tájat, és megélni azt a vágyat, ami hajt, hogy vászonra tedd.
Örülök neked. Ez a barátság féltett kincs. Érzem, amire gondolsz, és gyakran, a világot olyannak szeretem, ahogy te látod. Sok dolgot nem kell magyaráznod, mert benne éltem, és mint az árnyék és a fény, úgy tükrözi egymást a két vélemény. Nem szégyen beszélni róla, és nem mese, megélt való. Annyi kép, annyi szó, amit nem ért más, csak te, ha kimondom.Emlékeimben élsz, mint egy megtalált testvér.
Az út ismerős, amin jártál, és tudod, merre mentem én. Olyan ez, mintha egy testben, két lélek lakozna. Könnyű, derűs, és puha, mint a tavaszi szellő. Jól esik annak lenni, amennyi vagyok. Én tőled mindig kapok,amiből építkezem.
Jó lenne hinni, hogy  te is több vagy velem.

A dübörgés elcsendesült, a dal elhallgatott. Eső nem jött, a kert szomjazik. Elült a madárdal is, alkonyodik.
Csak a gerlék esti köszöntője hallik, és az égen, kék, karcsú gép úszik,észak felé..
Egy reggeli üzenet célba ért, pont most, ahogy írom a sorokat. Az alkonyi égen, még mielőtt elköszönt, besütött a Nap.
2011-5-21