Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                 

Kép

                               Eszter

Eszter nem volt már éppen fiatal, de nem tartozott még a középkorúak közé sem. Első látásra nem nevezhető szépnek, de ha az ember jobban szemügyre vette, egészen kívánatos külseje volt

Ahhoz a fajtához tartozott, akit nem nevezhetünk molettnek, de vékony sem volt, olyan lustán nyújtózkodó, puha macskatípus. Bőre fehér, vastag,ragadozó szájjal, nagy, kerekre nyitott kék szemekkel, szalmaszínű, makacsul fodrozódó fürtökkel, telt keblű és telt csípőjű, de vékony derekú, kissé asszonyos, huszonkilenc éves, aki néha húsznak, de gyakran harmincötnek látszott.

Amikor Jánossal kezdett járni, valahogy megfiatalodott. Megszépítette a szerelem. Arca kipirult, mintha mindig lázas lenne, fehér bőrén úgy sütött át ez a pír, mint egy belső ragyogás. A szeme is élénkebb lett, és mintha kicsit megnőtt volna, alakja megnyúlt attól a két-három kilótól, amit a reménytelen szerelem lefaragott belőle.

János özvegy ember volt, két kicsi gyermekét édesanyja nevelte, mert János a felesége halála után magához vette idősödő anyját, így saját magán is segített, és a mama sem maradt egyedül. Mit is kezdhetett volna a mama nélkül, a két kicsi gyermekkel? A mama meg boldog volt, újra célt, értelmet kapott az élete, ami annyira üres, és céltalan lett, amióta János apját, a „jó öreget” - így hívta, ha másoknak beszélt róla „az én jó őregem”- eltemette a szén, egy robbantás után Dorogon.

János és Eszter kapcsolata már harmadik éve tartott, amikor bekövetkezett, amitől János annyira tartott, és amit Eszter titokban annyira kívánt, teherbe esett. Először nem hitte el, azt gondolta valami tévedés az egész, nem szólt róla a férfinak.”Lehet, hogy csak késik egy kicsit, mindegy várok még egy hónapot”, gondolta, és eljött a következő hónap is, de nem történt semmi.

Egyik este, amikor Jánosnak jó kedve volt, gondolta most itt az alkalom, és elhatározta, megmondja, sokáig már úgyse lehet titkolni. Kolléganői már úgyis kiszúrták, hogy valami nincs rendben, és biztosak voltak benne, János és Eszter hamarosan összeházasodnak. Ez naponta szóbeszéd tárgya is lett közöttük, úgy, hogy Eszternek természetessé lett, ez nem is történhet másképp. Nem esett nehezére elképzelni Jánossal a jövőt. Évek óta ismerték, és szerették is egymást. Jól megvoltak, de János a jövőről soha nem beszélt. Ha Eszter néha szóbahozta, a férfi elkomolyodott, és azt felelte, „Ne gondolj mindig a holnaputánra, ki tudja, mi minden történik még, őrülj annak, hogy ma jól vagyunk, és a holnapok mákká válnak, így a jó. Én örülök neked, és annak is, hogy te örülsz nekem, és ez a fontos. Én jövök, ha akarok, és akarok, de nem azért, mert muszáj.”

Eszter, egy angyalföldi kis garzonban lakott, közel a művésztelephez, az elsőn. Közel tíz évig spórolt rá, hogy a nagyijától megörökölt  Újpesti szoba-konyhát el tudja cserélni erre a garzonra. A nagyanyával élt, és amikor az meghalt, meggyűlölte a szoba-konyhát, éjjel nappal arra dolgozott, hogy normális élettere legyen, addig nem tud kezdeni senkivel. Arra mentek rá a legszebb évei. Jánossal is akkor kezdett járni, amikor az új otthonába költözött. Egy vállalatnál dolgoztak.

Jánosnak háromszobás lakása volt, vezető beosztásban dolgozott, hídépítő és tervező mérnökként. A két gyerekre ez kijárt, na és most vele lakott a mama is, de Eszter kigondolta már, hogy a két lakást majd eladják, és az árából vesznek egy házat, valahol Pest környékén, ahol a gyerekek, - az övék, meg a két kis árva – szabadabbak lesznek, mint egy emeleti lakásban, meg az öregasszony is jobban otthonra lel, lesz egy kis konyhakert is, szóval egészen színesnek látta a jövőt.

János mindennap feljárt hozzá, de éjszakára mindig hazament. „Mit mondok a lányoknak, no és az anyámnak?” mondogatta olyankor, ha Eszter nemtetszését fejezte ki ezért. „Talán blokkolnod kell, hogy mindig ennyire sietsz?” kérdezte ilyenkor kissé epésen. Fájt neki, hogy a kislányok, és János anyja nem tud az ő létezéséről ennyi év után sem.

Ilyen vitákban mindig a férfi győzött, mert a gyermekekkel való érvelés előtt, Eszter mindig meghajolt. Na de most, most nem érvelhet tovább, mert most nála is a gyermekről van szó, a kettejükéről.

A férfi akkor is pontos volt, és vidám, előre megbeszélt időre jött, nagy csokor virágot hozott, és nevetve ölelte magához. Szenvedélyesen csókolták egymást. Eszter szíve nagyot dobbant, amikor a férfi kibontakozott a karjaiból, és titokzatosan suttogta „Ülj le, mert ma nagy újságot mondok cicuskám”  „én is” mondta a nő, és titkon azt remélte, ugyanarról lesz szó, az esküvőről, a kettejük kapcsolatáról. „Csak utánam” mondta János, „én tettem le a garast!” Eszter engedett – mint mindig – és reménykedve arra gondolt, talán nem is lesz rá szükség, hogy elmondja, mert ha János feleségül kéri, minden megoldódik magától, hiszen szinte természetes, hogy legyen egy közös gyermekük is. Arra viszont nem lehet sokat várakozni, mert János  betöltötte a negyvenötöt, Eszter meg a harmincadikba lépett.

„Nos – kezdte a férfi- elérkezett, sok év után, itt van az, amikor a munka meghozta a gyümölcsét. Életem legszebb napja a mai. Tudod mi volt ma bent?”

„Nem” mondta a nő, nagy várakozással a hangjával, és némi rossz előérzettel.

„Hát szívecském, ma egy igazgató értekezlet volt, döntöttek a híddal kapcsolatban. És tudod mi a döntés? Kapaszkodj meg! Miénk a projekt, és én is utazom Egyiptomba három évre, amíg épül a híd, aminek a kivitelezését a mi cégünk kapta meg. Tudod mit jelent ez, cicus? Itthon a fizetésem, kint a dohány dollárban. Vehetek egy klassz kocsit, vámmentesen haza is hozhatom, itthon meg a lányok kényelmesen megélnek anyámmal. Mi az, Te nem is örülsz?” Nézte Eszter fájdalmasan sírásba torzuló mosolyát, és sértődötten elfordult. „Hogy lehetsz ilyen irigy?” Kérdezte, nem kis bosszúsággal a hangjában.

„És én? Én hol kaptam helyet ebben a hároméves távlati tervben?”

„Kis csacsi” mondta a férfi engesztelőn, „csak nő lehet ilyen butus.”

Eszter megadóan beletörődött, és a gyerekről, szíve titkos terveiről nem szólt semmit. Nem rontom el az örömét, majd legközelebb megmondom, határozta el, mikor János rákérdezett, hogy mit is akart mondani.

„Már el is felejtettem” mondta neki könnyedén, csak a szíve dobbant erősebbet erre a hazugságra.

„No persze, ilyenek vagytok ti nők, - nevetett kisfiúsan – minden apró dolog rendkívüli fontossággal bír. és mire meg kellene mondani, el is felejted.” Hízelgően magához húzta, apró csókokkal borította el az arcát, és úgy gügyörészett hozzá, mint még soha.

„Mit hozzak az én icuri-picuri cicuskámnak abból a messzi országból?”

„Magadat hozd, és minél előbb” mondta a nő mosolyogva, befelé nyelve a mondat folytatását, - hogy apja legyen az én drága gyermekemnek – és automatikus mozdulattal, védőn a hasára tette mind a két kezét.

Jánosnak fel is tűnt ez a reflexszerű mozdulat, és félig nevetve, de komoly hangsúllyal jegyezte meg. „No no, csak nem? Ne butáskodj nekem, pont most. El se tudnálak kísérni az AB-ra, jövő héten indul a csoport.”

Eszter összerezzent,„Máris” nyögte ki, de nem az idő, a mondat értelme, érintette fájdalmasan.

A gyermekről nem tett említést, és János elutazott anélkül, hogy szóba került volna. Eszter pedig halogatta az orvost, titkon azt remélte, egy levélben talán majd rákérdez, és akkor bevallja, hogy már nincs visszaút, már késő. De teltek a hónapok, és  János nem kérdezett semmit.

Október végén, egy esős délutánon Eszter megszülte a fiát. Szép erős kisgyermek volt, teljesen az apja, aminek Eszter külön örült, mert így, első ránézésre sem vonhatja kétségbe senki, hogy Jánosé a gyerek. A cégnél mentegette Jánost, de mégiscsak a szájukra vették az emberek.

Az idő múlt, a gyermek gyarapodott, szépült. János két levelet is küldött havonta, mindig tele panasszal, hogy mennyire hiányzik neki, mindig otthon ül szabadidejében, és rá gondol.

Eszter tervet szőtt, de nem szólt róla a férfinak leveleiben.

Egyik kolléganője elvállalta a másféléves Jánoskát, és Eszter útlevelet kért, és kapott. Hitelt vett fel az útra, mert a gyermek mellett nem tudott annyit félretenni, hogy elég legyen.

Egy hét Egyiptomban. Táskájában a kicsiről késztett gyönyörű fotókkal, és tele izgalommal szállt ki a gépből, hogy taxit keresve, elérje az autóbusz csatlakozást, majd onnan újra taxival a szállodába. Ott volt hát, félóra járásnyira János munkahelyétől. Pihent egy kicsit, rendbe hozta magát, nem szabad fáradtnak látszania, ennyi idő után lássa kívánatosnak szépnek a férfi. A látogatást arra az időre tervezte, amikor a férfi már nem dolgozik. A címet a levélről tudta.

Amikor a szállásra ért, János két kollégája udvariasan köszöntötte, de rémülten ismerték fel a helyzet fonákságát. Amikor János után kérdezett, zavaruk nőttön-nőtt. Eszter türelmét vesztve kereste a munkavezetőt. A hangos vitát egy ajtó nyitás szakította meg, az ajtóban ugyanis ott állt János, kisé kócosan, félmeztelen, barnán, a meglepetés látható zavarában, és az öröm minden jele nélkül. Eszter felsikoltott, és kitárt karokkal rohant a férfi felé, amikor újra nyílt az ajtó, és az ajtóban, hiányos öltözékben megjelent egy idegen nő, aki angol szavakkal kísérve, kezdte ráncigálni Jánost befelé.

Eszter megdermedt. Jégé fagyott benne minden. Kitépte magát János kezéből, a táskája kinyílt, a dulakodásban ki hullott belőle a fotókkal tele boríték, amit csak később vett észre.

Egyetlen másodperc alatt pergett le előtte a Jánossal eltöltött, közel öt év minden reménye, szerelme, vágyakozása, és megaláztatása, mert a következőben lendült a keze, és tiszta erőből arculütötte a férfit, megfordult, és vissza se nézett többet.

A szállodában csomagolt, átváltatta a jegyét a legközelebbi gépre, és másnap hazautazott.

Ami azután történt, már csak szomorú epizód, záróakkordja a kettejük történetének. János írt neki, bocsánatát kérte, mindent felvállat, de Eszter, soha egyetlen sort sem válaszolt ezekre a levelekre. Amikor János befejezte a munkát és hazajött, Eszter már nem lakott az Angyalföldi kis garzonban, vidékre cserélt, és magával vitte a fiát is, aki egyre jobban hasonlított az apjára, akit sohase látott, és nem valószínű, hogy valaha is látni fog.

Eszter nem ment férjhez, megkeményedett férfigyűlölő lett, csak a fiának élt, szinte a rabszolgája lett. Megpróbálta minden erejével pótolni neki azt a férfit, akit magának sem tudott pótolni, soha senkivel.