Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép

                              A felesleges ember

Az asszony ötvenes éveiben volt, hajában már megjelentek az ezüstös szálak, teste még tartotta rugalmasságát, és az arc, ami a tükörből visszanézett rá, még nem volt megtört, nem látta öregnek magát. Tudott még mosolyogni – ha volt min - és a formája is, még - főként öltözötten - kívánatos maradt.

Ez az a kor, amikor a nő - de talán a férfiember is - úgy érzi, most még csodákra lenne képes, most még.. talán az utolsó esély, hogy ami kimaradt, pótolható. De ebben a korban már nem történnek csodák. Söt, ebben a korban nem történik semmi..

Reggelenként elüldögélt a tükre előtt, és kesergett az elmúlt érzelmeken, a kiüresedett, szürke életén, és képtelen volt békét kötni a jelennel.

Valójában az volt a szörnyű, hogy nem volt fontos senkinek. És neki se volt olyan, aki, ami igazán kitöltötte volna az életét.

A gyerekek felnőttek, kirepültek, mind élte a maga életét, ebben a zaklatott korban, nem sokat törődtek vele, akkor jelentkeztek, ha baj volt, pénz kellett, vagy gyerekre vigyázás. A társ, a napi pöfékelések, újságolvasás mellett, a pecázásnak, a haverkodásnak szentelte az idejét, rá se nézett, azt se vette volna észre, ha egyik nap pizsamában, papucsban ment volna el otthonról.

Egyre inkább kikezdte az idegeit a magány, a feleslegesség érzése, a mindennapi robot, mindennap ugyanazt, ugyanúgy, szótlanul, elismerő szó nélkül.

Kifelé sose mutatta, mennyire magányos, mennyire felesleges. Néhanap – mint ma reggel is - megpróbálta valamivel felpezsdíteni az életét. Elhatározta, hogy elmegy, kiszabadul, ki a nagybetűs életbe, felhívja valamelyik ismerősét, és elmennek valahova. Konkrét nem is tudta hova, csak el, hogy történjék már valami. Sorra csengette barátnőit, de egyiknek se volt kedve, vagy ideje elmenni vele. Mégis, ha már belelovalta magát, felöltözött, és elment otthonról. Hova? Mindegy, csak menni kell. Érezte, hogy kiül az arcára a céltalanság, ezért elhatározta, hogy célt kell adnia a napnak. Ahogy elnézte, hogy az emberek egymást lökdösve szállnak buszra, villamosra,törtetnek valami láthatatlan cél felé, áthangolta magát, átvette a ritmust ö is.

Nyomatékként, többször türelmetlenül az órájára nézett, idegesen járt fel-alá a megállóban, majd sóhajtott, mint akit szét vet az ideg. Annyira beleélte magát, hogy amikor befutott a busz, lökdösődve szállt fel, be is szólt a sofőrnek, hogy „mi van, sztrájkolnak? Már el is késetem, ad majd igazolást”

„Asszonyom, ön nem itt él? Nem látja a dugót? Repülni még nem tudok” mondta a sofőr epésen.

Erre már nem is reagált, de méltatlan arckifejezéssel nézett szét, ki ossza a véleményét, és örömmel nyugtázta, hogy mást is bosszantott a hosszú várakozás.

Kiélvezte fontosságát, három megálló után le is szállt, majd gyalog ment tovább, szép napsütéses kora déli idő volt, nézegette a kirakatokat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve beült egy sütire, és egy kávéra egy presszóba. Hamar ráunt erre is, hirtelen az órájára nézett, és idegesen integetett a pincérnőnek, hogy fizetni szeretne. Mint aki vészesen elnézte az időt, rohanva ment ki, az ajtóban majd felborította az épen bejövő párt. Sűrű bocsánatkérések közepette mondta, sietek, késésben vagyok, ne haragudjon, és kirohant. Szinte futva ért a megállóba, hogy újra buszra szálljon. Nem nézte melyik busz jött be, úgy is mindegy, céltalan ődöngés a mai nap.

Merő véletlen volt, hogy épp a négyes jött, felugrott, még ülő helyet is kapott, és elindult ki a városból, Angyalföld felé. Azon tűnődött, mi a fenét csináljon arra, még egy mozi sincs, hogy a kora délutánban beüljön, aztán rájött, hogy az egyik volt kolléganője épp arra lakik. Gyorsan előkapta a mobilját, megkereste benne a telefonszámát, és rácsörgött.

Halló! Szia drágám, régen láttalak, hogy vagy? Igen, tényleg? El is felejtettem. Most épp felétek van dolgom, arra gondoltam, ha otthon vagy beugranék egy tíz percre. Nem, nem, csak tényleg tízperc, mert dolgom van, csak épp útba esnél. Hogy épp festetek? Nem baj, legalább megnézem milyen, ötletet ad, nekünk is kéne már. Jó! Nem is kell semmi vendéglátás nekem, mondom, tíz perc. Ok ! Szia drágám.

Még egy megálló, leszáll, aztán keres egy közértet, egy kis csomag kávé, egy olcsó desszert, dísz tasakba, és máris megy a lakásuk felé.

Becsenget, már a lépcsőházban hallatszik a pakolás zaja, érezni a festékszagot, a fordulóban látja a kipakolt lakást, és elfogja a céltalanság érzése, szégyelli is magát, ha hozzá ilyenkor beállítana valaki, biztos ki is rúgná, micsoda pofátlanság! Kellő mea culpával állit be, bocsánat a tolakodásért, csak látni szerettelek volna, önző dög vagyok. .és átadja a csekélyke ajándékot.

Ne hagyd csak drága, nem ülök le, csak épp erre jártam, látom óriási munkában vagytok, nem akarok zavarni.

Pár sablonos mondat erről, arról, látja a másik most nem nagyon vevő rá, figyelme máshol jár, így a helyzetet felmérve hamar elköszön, és fut is, sűrűn órájára nézve, hogy máris késésben van.

Milyen megható a ragaszkodása, mondja az ura, mióta nem találkoztatok? Vagy öt éve, mondja a felesége, azóta egyszer se hívott, halvány gőzöm nincs, mi a fenét akart, hogy tudta a festést, mégis beszaladt. Amíg együtt dolgoztunk, sose vett észre, és rántott egyet a vállán. Mindegy, gyorsan elment, nem kellett foglalkoznom vele ebben a rumliban.

Utána is nézett az emeleti ablakból, még látta, hogy Klári lassú léptekkel sétálgat a piac felé, és közben a Röltex kirakatát nézegeti. Hmm.. Ez volt annyira fontos, mondja, szinte magának, és a következő pillanatban, már ki is törölte a gondolatából a látogatóját.

Az asszony a piacon még bevásárol ezt azt, gyümölcsöt hagymát, valami főznivalót. és a tömött szatyorral a négyórás kezdődő csúcsban feltuszkolódik a négyesre, majd a Béke téren átszáll a harminckettesre, és mint a régi szép időben cammog hazafelé.

Bárki ránéz, azt látja, a család lelke, aki a munka után még főz, mos, takarít, és örömet visz haza, örömmel, mert várja a család. Az arca a tartása most ezt mutatja.

Aztán a kapuban előveszi a kulcsot, berakja a zárba, és összeesik a lelkesedése, amikor becsukja maga után a kaput.

Az ura a konyhában ül, eszik, és olvassa az újságot.

Megjöttem! Kiált oda neki, miközben igyekszik lerakni a tele szatyrot.

Te elmentél? Szól unottan az ura, észre se vettem.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.