Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Felismerés

 

Most  a semmi partján ülök,

 

mint dalom is mutatja.

Holnapi levél a mából.

Unásig hordott  jókívánságokkal,

mert ennyi a lehetősége térerőmnek.

Könyöködön folyik az ige,

én meg csak kiáltozom a semmibe ,

hogy szeretlek.

 

Rég nem működik a visszhang,

elnyeli a messzeség.

Esőre hajlik az ég, 

szemem kiszáradt,

jó lenne  ha esne,

kimosódna lelkemből a bánat.

 

Tudod, nekem a nem-akarás

nehezemre esik.

A mindig tevékeny,

tervező énem  halódik

nem-cselekvésre ítélve.

Megkérdőjelez naponta, mi-végre?

hiszen fogy a lét, és  annyi még

az ok , a ténykedésre,

ha nem kötne gúzsba

a lehetetlen tehetetlenség.

Őröl az időmalom,

napjaim folynak zsákba a garaton

és nem kenyér, csak ocsú.

Télre se jó madáreledel,

mit megteremtek.

Csontjaimba köt a cement,

merevedek,

már nem hajlik a derék más előtt,

engedni sokkal nehezebb.

 

Fiókjaimban gyűlt kacatból

tabularását csináltam,

sok értéktelent tűzre-hánytam.

Egy még dobozba van.

Értékét becsülném,

de nem kibontható.

Nem tudom mire kaptam,

mit akar velem a Mindenható?

Dolgom mi ?  Őrizzem?

Vagy mentsem, hozzá se érve?

Mint lezárt szobák hetedikét

örök titokként kezelve?

Kérdő és hiányjelek közt tévelyegve

peregnek  üres perceim.

Már nem fordítódik meg a homokóra .

2010-5-5