Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolatok őszi verőfényben

.

Olyan igazi langymeleg este van,  október elsejét írunk,  majdnem nyár, hihetetlenül kellemes az idő. Csak a korán sötétedő ég juttatja eszembe, hogy az ősz itt van.

Peregnek a homokszemek, az idő megállíthatatlan, a napok egymásra ülepednek, és az emlékek vastagon befedik őket. Szépek ezek az emlékek.
Lassan évfordulóhoz közeledünk.
Félek ettől.
Miért?

Mert a megszokás, nagyúr!  Ha múlik, ha eltűnik egy belénk ivódott dolog, a hiány fájdalmas érzetét feloldani kín.. A jót, a szépet nem megszerezni nehéz, hanem megtartani. És a veszteség nagyon tud fájni. Olyankor a kevésbé kellemes dolgok is hajlamossá válnak a vedlésre, a megszépülésre. Ha pedig csak szép volt és jó, akkor sokkal jobban fáj.

A világ mindig változik. Az életben, a változások az állandóság útjelzői. A túlélés azon múlik, ki hogyan, és mennyire képes elfogadni, és jól megélni a változást.
Nem tudom, más hogy van ezzel?

Azt hiszem, merevvé lettem, és alkalmatlan a változásra. Kis dolgokban még talán, de a lényegben már nem tudok.

Felgyorsult az idő.
Nem tudom, ezt ki, hogy érzi, és hogy éli meg?
Én néha könnyen, néha nehezen. És ez utóbbi csak azért nehéz, mert az ember a jóban el van, nem kergeti az időt, főként akkor nem, ha már minden nappal kevesebb, ami marad, és, mint az orsó, a vége felé már gyorsabban pörög, kicsit lassítani szeretném, hogy örülni tudjak minden percének, hogy meg tudjam élni, mielőtt elillan, és semmivé lesz.

Az egész élet úgy volt elviselhető, hogy mindig arra vártam, minden véges, majd elmúlik, és akkor… majd akkor jobb lesz… egyszer majd…
Talán az elveszett jelen segített, talán az állandó előrenézés, hogy lassan immúnissá kezdtem válni a fájdalomra. Vagy legalábbis azt hittem, már nem fog fájni semmi, túl vagyok mindenen, ami bántani tudna.

Tévedtem. Mint annyiszor.
A jó pap is holtig… Nem vagyok pap, de szintén…

Sok dolgot megtanultam, de egyben nem voltam hajlamos a tanulásra.
Mi is az?
A felejtés. Pedig a felejtés is erény. Igyekeztem, nem ment. A rosszat sem tudtam soha. A jót meg bűn lenne…

A nem visszaütés technikája jól ment, de a felejtésé nem.
Vajon más hogyan teszi?

Az ősz az elmúlás szakasza, én mégis, a maradandóságért fohászkodom.
Tudom, hogy az út kijelölt, csak nem tudom merre, és hogyan. Tudom, néha jó, hogy mindent homály fed, hiszen ha tudnám, talán nem küzdenék, hagynám, hogy történjen, aminek kell. Tudom, balga önámítás, hogy rajtam is áll, és beleszólhatok, mégis, hinni akarom, hogy kezemben a döntés lehetősége. Igyekszem tenni érte, és hinni szeretném, hogy mindent megteszek, azért, hogy marasztaljam kicsinyke létemben a jót, amit, mint egy végjátékot, kiérdemeltem. Talán…

Szép napsütötte csendes Indián-nyárral köszöntött be az október. Békés és csendes, kedves és meleg. Olyan, amire azt mondanám, „ de szép volt! ”

Van, aki december 31-én készít évértékelőt.
Nekem az ősz jelenti mindig az évzárót. Párbeszédet magamban, magammal.
Ha holnap kellene dimenziót váltanom, könnyű lenne a lelkem, mert a záródarab csodaszép volt. Hiszen minden jó, ha jó a vége.

Ha lehetne választásom, azt kérném, annyira siker-darab, ne vegyük még le a színről Uram!

Köszönöm, hogy főszerepet kaptam!
 

2011-10-1