Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolatok őszidőben

 

Ahogy idő szekerén  
egyre messzebbre haladsz,  
lassan eltűnik a fény  
a hiányod  sem riaszt.
Megjártam már a magam  
golgotáját, múlt sok év,  
halványulnak  fájdalmak ,
nem hallom számon kérő  
 és kegyetlen  hangodat ,
tenyércsattanását  az
arcomon, nadrágszíjjal
puha nagy kezed, ahogy
fölém emeled, aztán
hátba csapsz. Rég nem sajog.
Már nem érzem a vágyat,
„apám legyél és szeress
mert a te lányod vagyok.”

Két éve hogy, nem megyek.
Nincs is hova, a hantot
elfújta hatvan év szele,
emlékim is belepte
hetvenöt  szürke pora.
Gyakrabban nézek hátra,
- hisz nincsenek távlatok-
Múltból szépre emlékezem.
Belőled nincs, mi ragyog.
Nem tudom mi volt, ami
kegyetlen emberré tett,
és szeretni nem hagyott.
Kívánom, majd egy másik
életedben, legyenek
neked is szebb, jobb napok.

Itt az ősz, a gyertyák
ilyenkor csonkig égnek.
Mindenkitől búcsúzom
kik valamikor éltek,
és hozzám  is volt közük.
Kár, hogy, mind itt hagyott.
Köszönök minden szépet.
Minden simító kezet.
Minden szót, mi utamon
előrébb vitt, vezetett.
Legyen nekik könnyű a
föld, haló porukban is
áldott, mert a szeretet
az egyetlen, mi tartja,
élteti a világot.
2015 október