Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                                                                   GYÁSZ

 

A kis irodaház kapuja gyors egymásutánban nyit és csukódott. Négy óra elmúlt, hazafelé igyekeztek. A májusi szél most meleg volt, korán nyílt orgonaillat, és virágcsokrok tarka foltjai tették igazán széppé a napot. Május első vasárnapját.

A buszmegállóban csoportokba verődve tárgyalták az ünnepség epizódjait, derűs vidám hangulatban voltak, fel-felnevettek az ünnepélyen elhangzott bohózaton. Kezükben virág, szemükben büszkeség. Anyák.

 A vidám hangzavar akkor csendesült meg, amikor Irénke odaért. Fekete ruhája, és egész lénye, maga a sikító fájdalom. Érzi, nem illik a zajos csoportba, mégis oda kívánkozik, de csak gondolatban, mert léptei kitérnek. Magában áll, virág nincs a kezében, ettől a gyásza még nagyobb.

Anya ő is, csakhogy az ő anyasága egy soha nem oldódó görcsös fájdalom. Kilenc hónapja temette el, huszonhat éves fiát.

Milyen jó fiú volt!

A „volt”-tól sós íz szökik a szájába, keserű fájdalom a szívébe. Öt éve nős, nagy szerelem adta első lobogás, és sikeres szép házasság. A menye is aranyos teremtés. Szépen éltek

Ez az egy fia volt. Többet nem mertek, nem akartak. Ezt is harmincöt-évesen szülte. Hatéves korában derült ki, hogy nyitott a szíve. És a műtétek sora, az izgalmak, az életéért folyton ott lebegő aggodalom. Aztán az eltelt tíz év azt mutatta, győztek! Jenci szépen nőtt, jól tanult. Érettségi után szerelmes lett. Három év telt így el, közben az urával házat építettek nekik, hogy elindíthassák a közös életüket. A gyerekkel is kivártak, mert ráértek, fiatalok voltak.  Akkor már hitte, hogy elmúlt a veszély, és kezdett megnyugodni.

Mégis, a múlt nyáron beütött a menykő!

Jenci keszonba dolgozott, a metrónál. Nem fizikai munkát végzett, hanem valami számítógépes dolog, nem is értette, mi lehet az, olyan mai modern technika, mert ezt már nem tudta követni. Megígérte, hogy reggel telefonál, de már tizenegy is elmúlt, és nem jött a hívás, nagyon ideges lett. Elhatározta, rácsenget. Fel is vették a telefont, a háttérben nagy zsivaj hallatszott, mintha valami nem mindennapi dolog történt volna. Megmondta, kit keres, de aki vette a hívást, türelmet kért, és hosszasan várakoztatta. Aztán mégis jött valaki, aki megkérdezte, ki keresi? Az édesanyja, mondta kissé felháborodva, mert sokallta a várakoztatást.

Kérem asszonyom – mondta a hang -- legyen erős. Sajnálattal kell közölnöm, hogy a fia tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Nagyon hülye vicc, hívja a fiamat a telefonhoz, vágta rá bosszúsan. Majd még hozzátette, be fogom panaszolni ezért a durva otromba játékért.

Elnézést asszonyom, a mentős tiszt vagyok, Sárosi Dávid, és a dolog most történt, alig egy órája. Megállt a szíve. Már nem tudtuk újraéleszteni. Sajnos, ez nem vicc. Őszinte részvétem.

A lélegzete elakadt, a szíve megdermedt, nem fogta fel a hírt, aztán, mire elért a tudatához, már csak a bontott vonal búgása hallatszott. Ne-e-em, ne-em igaz! Üvöltött fel, hogy azután hangtalan eszméletlenségbe zuhanjon.

Ennek a szörnyűségnek kilenc hónapja. Olyan volt a színes ruhás asszonyok között, mint fehér galambok közt, egy fekete varjú.

 A temetés után három héttel, öt hónapos terhességgel elvetélt a menye. Meghalt a kis unoka, aki már halála előtt is árva volt. Az asszonyi szív nem bírta ki a szeretett férj, és leendő apa elvesztését. Lefogyott, a kettős csapás annyira megviselte, majdnem belehalt.

- Istenem! Nem lehetsz ennyire kegyetlen velem!- Mondogatta akkoriban éjszakákon át.. Elvetted a fiam, az unokám árva lett, születése előtt, azután meghalt ő is, és az egyetlen embert is el akarod venni, akire, ha ránézek, tudom, anya vagyok, hiszen a fiam felesége.

A seb nem hegedt az óta sem, mindig újra feltépődik.. A virág Jenci sírján sosem hervadt el. A menye munkahelyén anyák-napi ünnepséget tartottak, és ő is meg lett híva...

Elkésett. Szándékosan. Nem tudott volna bemenni azok közé, akik most vidáman nevetgélve várják a buszt. Neki nincs már létjogosultsága közéjük állni.

 Peregtek a képek. Az első karácsony, az első újév, nélküle. Öregségük derűje életük célja elment örökre. Az űrt, amit hagyott, már nem lehet soha kitölteni. Arcán csendesen folytak a könnyek, nem törölte le, észre sem vette.    Befelé nézett, nem látta, nem érzékelte a környezetét.

Érintésre rezzent fel, mint aki most ébred. Arra fordult, ahonnan érintették. A menye állt ott, Ani.. Nagy csokor piros rózsával.

- Csókolom édesanya! Gratulálok ezen a szép a napon, kettőnk nevében- mondta, és átölelte Irént. Aztán belekarolt, gyengéden húzta.

-Menjünk, apuka vár.

Irénke, ettől a jóleső kedves szeretettől – mintha még jobban feltépődött volna az a seb- felzokogott.

-  Cikám, édes Ancikám, én kicsi-lányom…-már nem is tudta mit mond, csak sírt, mélyről, fájón.

Egymásba karolva lassan elindultak, mint két sötét kereszt, egymást támogatva, vigyázva, mert közös volt bennük, akit szerettek, aki elment, az egyik még, a másik már nem tudott szeretni fájdalom nélkül.

Távolodó alakjuk, mint fekete felhő az égen, erősen kiütközött, és mint kibuggyanó vér, világított Irénke kezében a vörös rózsacsokor.   

2010-9-25