Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

 

Háborúk és szerelmek. 4.

(részlet az ősszel megjelenő regénybő)

Pár nap múlva, éppen készültünk a szokásos sétánkra délután, hajam fésültem a kis tükör előtt a szekrényen, kopogtak. Gondoltam, nem győzi kivárni Tibor, hogy leérjünk, vagy jön segíteni, levinni a kocsit. Láttam, mindenki készen van, így hát kiszóltam, hogy szabad.
Az ajtó kitárult, és meglepve láttam a két amerikait, akik azon a gyászos napon elhoztak Rosenheimből. Jött a nagy bemutatkozás, körül csodálták a három gyermeket, és Erzsi jó angol tudását. Látszott rajtuk, hogy ez kellemesen érinti őket, és miután az asztalra pakolták ajándékaikat, kényelmesen helyet foglaltak. Elmesélték az élményt a lányoknak, amikor én az út szélén állva, megállítottam a kocsijukat, ami szerintük merész dolog volt, egy ilyen szép nőnek. Néztek rám nevetve. Leszaladt az egyik egy kis italért, ha elfogadjuk azt, velük meginni.
Na tessék! Gondoltam, már megint helyben vagyunk. Egy ugrás, és az egyik már ott is volt egy a viszkis üveggel. Rózsi rakta az asztalra a poharakat, én meg az ajándék csomagokat raktam az ágy közepére, fiamra vigyázva leültem mellé, le ne pottyanjon.
Míg a viszkit szürcsölgettem, hallgattam az amerikaiak csevegését, hogy gyermekem nyugton maradjon, az ajándékba kapott csomagból csokit adogattam neki.

Ez volt a kép, amikor kopogtak, és belépett Tibor. Nem volt meglepve, mert látta lenn a jeepet a ház előtt, és a házba lépve, hallotta az amerikaiak lármáját, a szobánk felől. Egyáltalán nem volt vidám, mikor Erzsi bemutatta, mint a „doktort”. Nem akart leülni, sem inni egy pohárkával, csak álldogált mellettem. Hogy az amerikaiak is értsék nagyjából, feléjük fordulva mondtam el a sztorit, a Rosenheimi esetünkről, és hogy ők azok, akik hazahoztak, és most eljöttek látogatóba. Ő bólogatott, de továbbra sem ült le, sőt odaállt az ablak elé, és csak nézett kifelé. Kezdett a dologból elegem lenni. Ismertem az amerikaiakat. Ha ez itt sokáig duzzog, botrány lesz, az biztos. Mondtam neki, menjen el, ha nem bírja kivárni azt a kis időt, amíg elfogy a wisky, és elmennek.
- Nem mennek el egyhamar, láttam ahogy az egyik magát méregeti, azt várják, hogy én menjek a fenébe, mondta dühödten.
Az amerikaiak erre felfigyeltek, és kezdték nem a doktort, hanem az ellenséges katonát látni benne. A német Villy esete jutott eszembe, és nem kívántam újból azt a szituációt. Most már felkértem, hogy menjen. Látva dühös tekintetemet, el is indult az ajtó felé, már éppen fellélegeztem, amikor megtorpant, és leült az ajtó előtti benyílóban egy hokedlire, és onnan nézte féltékenységtől borús tekintettel a két vendéget.
Ezek egyre idegesebbek lettek miatta, végül felpattantam, az egyik amerikai kezébe nyomtam a fiamat, mintegy nyugtatóul, és Tibort egyszerűen kituszkoltam a szobából. Ahogy ott állt, a korláthoz támaszkodva, lángoló szemekkel Temesváry jutott eszembe, Amanda első nagy szerelme, és vőlegénye. Az volt ilyen őrült féltékeny természetű és én borzadtam attól is, és most ettől is. Nem tudtam mit akar még, ezért levonszoltam a lépcsőn, ki az utcára, és ott megmondtam a véleményem neki,alaposan.
Csak nézett rám, és azt kérdezte, miért? Mit csinált ő? Nem érthette kitöréseimet, ezért sarkon fordultam, és beszaladtam a házba. A két vendég már azt kérdezgette Erzsitől a férjem ez az ember? Nem volt mit tenni, ezért azt mondtuk, hogy a jegyesem. Az én férjem eltűnt, és azért lett ez így. Ebbe belenyugodtak, és mivel a wisky is elfogyott, kifogytak a mondókából is, lassan szedelőzködtek, ígérve, hogy még eljönnek majd, és hoznak a gyerekeinknek egy kis nyalánkságot, ha megengedjük. A jeepig lekísértük őket a gyerekekkel, de séta aznap már nem volt. Közben lassan be is sötétedett. Körülnéztem Tibor nem cselleng-e ott valahol, de nem láttam sehol.

Másnap reggel a bolt előtt várt rám, mikor a tejért mentem Tudta, hogy én vagyok a soros, és így egyedül lehet velem addig is. Elmondta, hogy ott volt az utcában, amikor az amerikaiak elmentek, és ne haragudjak, hogy egyetlen percig is kételkedni mert abban, hogy csak baráti lehet a kapcsolatom az amerikaiakkal. Megint össze-vissza vásárolt a bolt jegy-nélküli cuccaiból engesztelésnek szánva.
Nem lehetett haragudni rá. Ahogy cipelte utánam a tejet, és a zacskókat, nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Szembe jött két magyar a bolt felé igyekezve, nagyot köszöntek neki.
- Jó reggelt doktor úr!- és nézték, ahogy cipeli a tejesüvegeket, és a többi zacskót
Figyeltem, hogy reagál a nyilvánosság előtt, mellettem kiálló viselkedése iránti gondolatokra. Ezt ki lehetett olvasni a magyarok szeméből. De semmi. Sőt, mintha még büszke is lenne, hogy mindezt megteheti.
A kapu előtt átvettem tóle a holmikat, miközben azt kérdezte tőlem a rám tapadó nagy barna szemével, hogy azért délután a szokott időben eljöhet e a sétánkra?
Mit mondhattam volna? És miért mondtam volna mást, mint azt, hogy jöjjön, szívesen látjuk.

Délután még pihentünk a gyermekeink mellett, amikor két barátnőnk eljött a táborból. Szerettük, ha néha eljönnek, mert mindig tudtak valami újat mesélni a náluk történtekről.
Javában beszéltek, egymás szavába vágva, az ágyam szélén ülve, én pedig készültem a sétára, mikor beállított Tibor, a kocsi lesegítése végett. A meglepetés kölcsönös volt, ahogy egymást meglátták a két lánnyal. A nők jól ismerték őt, mint aki az „öreg” dokival járt hozzájuk az orvosi teendőket ellátni. Tibor pár szó után kijelentette, hogy ebben a szép időben kár itt üldögélni, gyerünk sétálni, majd a gyerekkocsit a hóna alá csapta, és elindult kifelé a házból. A két nő mit tehetett, felálltak az ágyamról, és a csapat elindult lefelé.
Tibor már az utcán állt a gyerekkocsival, és ugyancsak udvariatlan viselkedéssel adta a tudtára a két nőnek, hogy rájuk itt nincs szükség. Azok gyorsan el is köszöntek, hogy majd jönnek, és elmentek.
Szokott módon elindultunk a templom irányába, és a kiserdő felé, ahol sétálgatni szoktunk, mert itt tudta Csaba jól kifutkosni magát.
Tibor, mikor hallótávolságra értünk a két nőtől, izgatottan közölte velünk, hogy ne fogadjuk őket semmiképp.
- De hát miért, kérdeztük csodálkozva, ők az egyetlenek, akikkel kapcsolatot tartunk.
- Hát akkor elmondom. Itt most nem lehet semmiféle orvosi etikett a maguk érdeke miatt. Mind a két nő rühes!
- Te jó Isten! Ijedtünk meg, De hát nem látszott rajtuk semmi!?
- Nem látták a kezeit, amikor Cica ágyán ültek? Ott vannak a nagy vörös foltok, nem? Idehozzák maguknak a rühöt, amit nagyon könnyű elkapni, és nagyon nehéz kigyógyítani. Az egész magyar barakk rühös! Nem győzzük kenőccsel a kezelésüket
Tudtam, hogy igaza van, mert beszélgetés közben a nő állandóan vakargatta a kezét. Rögtön megígértük, hogy nem fogadjuk többé őket a szobában, ha jönnének, azonnal elindulunk sétára.

Egy ideig nem szólalt meg senki. Néztük Csabát, ahogy játszik a bokrok között, és mindenki a maga gondolataival volt elfoglalva. Tényleg mennyi szenny és mocsok közül eleddig egészségesen kerültünk ki. Kész csoda, hogy Csabán kívül még-csak náthás sem volt senki. Egy lázas betegség tehetetlensége tragikus lett volna.

Tibor, látva lehangoltságunkat, másról kezdett beszélni. Arról, hogy ő miért nem tudott leülni az amerikaiakkal.
- Mikor idejöttek, összeszedtek minden egyenruhás katonát, azt se tudva, ki a magyar, ki a német közülük. A náci polgármesternek és társainak is ez lett a sorsuk. Mint a barmokat terelték be egy emeletes ház pincéjébe, ott a táboruk mellett. A ház volt a főhadiszállás. Ez még érthető lett volna. A legyőzött németek szerintük ezt érdemelték. De egyik nap, valamilyen ok miatt, a ház lifthófjába dugtak egy pár egyenruhást, és én is köztük voltam. Este hallottuk, hogy nagy dáridó van az amerikai győzteseknél, és egyiknek eszébe jutott a foglyok helyzete a lifthofban. Odanyíltak a wc-k ablakai, és az az ötlete támadt, hogy felállva az ablakpárkányra, lepisálja őket. A többi részeg amerikai röhögve követte a példáját. És mind felállt az ablakba, és pisáltak le minket. Beláthatják, hogy ezt nem lehet soha elfelejteni, még akkor sem, ha minket magyarokat, másnap elengedtek. Ez a megaláztatás örökre égetni fog.

Hát ilyesmiről mi eddig még nem hallottunk. Lám milyen tud lenni a győztes a legyőzöttel szemben, ha a szesz feloldja az emberi normák hatásait. Borzadva hallgattuk, és mindhárman katona férjeinkre gondoltunk, és láttuk őket hasonló helyzetben, és a gondolat is megalázott bennünket.

Az esti ablakbani beszélgetésünknek is ez volt a témája. Erzsi egyre csak azt hajtogatta, mit csinálhatnak akkor Pistával az oroszok, akik még ráadásul civilizálatlanok is?

Közben teltek a napok, hírekért bejártunk Bad Ablingbe de semmi hírt nem kaptam. Szilágyi azt mondta sikerült a levelem valakivel elküldeni Klagenfurtba, szinte másnap, ahogy odaadtam neki, így valamiféle választ már kellett volna kapnom. Jó a posta nem járt sehogyan sem, de a lehetőség, hogy ő már megkapta a levelemet, biztosnak látszott. Így hát éltük a megszokott várakozással az életünket. Teljesen egyformák voltak a napok, minden a gyerekek körül forgott. Így a séták is, csak most volt némi különbség, hogy Tibor is ott volt velünk. Szeptembert írtunk, már több, mint két hónapja ott voltunk Ostermuncheinben. Nem ez az idő volt a legnehezebb vándorló életünkben, ha szűkösen is éltünk, de meg voltunk elégedve. Egy szeptemberi nap, mikor a szokásos sétánkat végeztük, az erdei úton Tibor azzal az ötlettel jött elő, hogy menjünk tovább, ne forduljunk vissza, nem messze van egy fogadó, ahol jó sört mérnek, ő már járt ott a barátaival, és mivel épp most kapott fizetést az amerikaiaktól a munkájáért, meghívja kis társaságunkat egy jó bajor sörre. Nagy volt a csábítás, igen jól esett volna, és Erzsi akkor megszólalt, hogy gyerekekkel nem lehet kocsmába menni, ő és Rózsi ott maradnak a gyerekekkel, ha akarok menjek Tiborral, megvárnak.
Holnap pedig majd ők mennek, és én maradok a gyerekekkel.

Ezt így rendben találtam, ezért gyorsan el is mentünk Tiborral a fogadó felé. Fél úton lehetett az erdei tisztás, ahol játszani szokott Csaba, a fogadóhoz nem kellett sokat menni. Fa erdei ház volt, nagy terasszal, ahol kék kockás abrosszal letakart asztalok körül ültek a vendégek, és igazi bajor korsókból itták a habos sört. Találtunk egy hosszú asztal végén két üres széket, és leültünk. Mikor a vendéglős kihozta a két hosszú pohár sört, és iszogatni kezdtem, néztem jobban körül. Felerészt amerikai katonák ültek az asztalok körül. Aztán német helybéliek, és néhány magyart is felismertem. Olyan békebeli volt a hangulat! Nekem az egyenruha nem jelentett háborút, gyerekkorom óta azok vettek körül. Kellemes volt az idő, mosolyogtak az emberek. Ellazultan ültem ott,oldalamon egy férfi, még így is be voltam biztosítva. Ereje volt a sörnek, éreztem, ahogy a fejembe szállt. De jól esett. És éppen velem szemben egy csinos amerikai fiú ült, aki nézegetett. Ez is jó volt. Még szerencse, hogy Tibor nem körül nézegetett, hanem engem, így. nyugodtan megihattam a pohár sört, és máris indulhattunk vissza a tisztás felé.

Hát bizony az idő elszaladt, és már messziről láttuk, hogy Erzsiék nem vártak meg minket. Akkor ne rohanjunk úgy, mondta Tibor, lassabban is beérhetjük őket, és megfogta a karom.
Bár lassítottam a kezét nem vette el, és én nem húzódtam el, hagytam, most ez is jól esett.
Mikor a kis tisztáshoz értünk- hogy jobban körül nézzek- a domb tetejére igyekeztem felmászni, ahol Csaba szokott fel-le rohangálni, hátha meglátom őket a közelben. Et a dombocska úgy nyolc méternyire volt az úttól, így alkalmam volt simán eltávolodni Tibortól. Nem láttam onnan sem semmivel többet, így amikor felgyorsulva le lépegettem a lankán, az elém lépő Tibor karjaiba szaladtam bele. Ami akkor történt, teljesen természetesnek éreztem. Magához ölelt, és megcsókolt. Csók közben, a számon keresztül, mintha villám hasított volna keresztül rajtam,. Mintha ezt ö is érezte volna, egyre jobban szorított magához, szórta rám csókjait kihagyó lélegzettel, ahol érte, és én egészen átadtam magam annak a varázsnak. Ha a keze nem csúszik le, teljesen véletlenül a csípőm alá, jobb lett volna, de az a mozdulat mindent egy pillanat alatt leállított. „Ne légy olcsó kis nő” hallottam minden porcikámban Erzsi hangját!
Ellöktem magamtól, és sietős léptekkel elindultam hazafelé. Mikor magához tért,utánam szaladt, és megakarta csókolni a kezem, de nem engedtem, hogy hozzám érjen. Egyre csak azt ismételgettem, hogy „nem vagyok olcsó kis nő” és még azt is hozzátettem, hogy nekem a szerelemhez papír kell. Ahogy kimondtam, éreztem, hogy ez nagyon banális, és olyan rosszul is hangzik. A szüleimtől ezerszer hallott intelem volt ez a mondat, és a zavartságom, a sör hatása mondatta velem!
Erre ő megállt, maga elé rántott és fülledt hangon mondta.
- Minek néz maga engem? Állatnak? Aki itt az erdőben, ezen a mocskos földön akarom, hogy az enyém legyen? Lehet, hogy az olcsó kis nőkkel ezt meg is lehet tenni, de úgy érezte, amióta ismer engem, hogy én magát annak tartom? Hát mit csináljak még, hogy elhiggye nekem, hogy számomra csak maga létezik ezen a világon?
Papír kell?- mondta, és benyúlt a belső zsebébe kirántotta a tárcáját, és kihúzta onnan a házasságlevelét- ez a papír köthet össze valakit? Az nem számít, hogy mikor ide kiindultunk a feleségem azt mondta, ő nem jön velem, mert fél az úttól, inkább a szüleivel marad!! Ennyit ér a papír- mondta,és elkezdte apró darabokra tépni a házasságlevelét, majd magasra tartotta, és a szél szerte szórta az apró papírfecniket-.
- Maga elvesztette, én széttéptem, egy sincs, és ezzel mi változott meg? –kérdezte most már nyugodtabban, miközben egy papírdarabkát lepöckölt a válláról-.
Nem tudtam erre mit válaszolni, csak sietni kezdtem innét ki az útra, a templom felé. Hogy jön-e vagy ott marad, szinte teljesen mindegy volt. A templom után, már az utcánkban ért utol. Mivel nem láttam Erzsiéket, nem lassítottam, ő mellettem lépést tartva, mindenért magát vádolva, bocsánatot kért. Éreztem, hogy ez most fölösleges, nem csak ő a hibás. Odanyújtottam a bal kezem menet közben, átérezve a helyzetét. Így értünk a kapuhoz, ahol gyors búcsúzás után otthagytam.
Na ez sem jön többet, mondtam magamnak, és egyszerre nagyon elhagyatottnak éreztem magam. Úgy tört rám ez az érzés, hogy meg kellett álljak, mielőtt belépek az ajtón. Nem kell, hogy lássák a lányok az arcomon, amit érzek.
_ Jöhetne már anyád – hallottam Erzsi hangját, ahogy a fiamhoz beszél-
Gagyogása, mintha Erzsinek válaszolt volna, egyszerre kisöpörte fejemből a történteket, és az érzést, hogy egyedül vagyok.
Beléptem, és felkaptam a földre-letett pokrócon mászkáló fiamat, és tudtam, hogy várni kell továbbra is Aladárra, így lesz teljes a család, és nem kell ehhez se papír, se semmi, nyugalom kellene már végre.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.