Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

Háborúk és szerelmek. 3

(kiragadott részlet az ősszel megjelenő regényből)

 
- Rohadt banda! Ennyi volt S Nagy válasza. Köpött egyet a porba.
Több szó nem esett. A mi feladatunk, hogy várjuk meg Aladárt. Erzsi megkérte a csicskást, hogy hozzon a teherautóról egy kis élelmet. Dél volt, és Csaba bejelentette, hogy éhes. Katonákat csinált a gyereknek, kicsi kolbászból, amit a katona megtalált a feldobált csomagok egyikében.
Az én zsíros kenyeremre is jutott belőle. Időnk volt bőven. Este előtt Aladár nem érhet vissza, sőt ilyen körülmények között még akkor se.
A csicskást elküldtük vizet keresni, mert a pelenkáink mosásra vártak egy külön kis zsákban, és már ivásra sem volt egy korty se. Közben mosószert kellett kibányászni, ami egy darab házi főzésű jóféle szappan volt. Attól ugyan a hideg vízben nem lettek fehérek a pelenkák, de más megoldás nem volt, a kényszer pedig törvényt bont.
A csicska egy kutat talált, nem messze a földeken. az Alchoni út mentén. Hozott egy nagy vödörrel, remélve, hogy ivásra alkalmas azt ittuk az ebéd után, majd azzal mostuk ki a pelenkákat is, és az út széli cserjék tetején szárítgattuk a márciusi napon. A tőlünk tíz méterre levő főúton hömpölygött a tömeg, volt aki gyalog ment a lovas szekér mellett, de az autók is sűrű menetben vonultak reggel óta. A gyerekek a Mercédes ülésén aludtak. Néztük Erzsivel az utat előre és visszafelé is, a menekülő embereknek csak nem akart vége szakadni. Akkor csüggedtünk el végleg, amikor beesteledett, és Aladár nem jött vissza. Az egyre hűvösödő márciusi estében nem tudtunk mást csinálni, mint beülni az autóba, összeszedtük a pelenkákat, közben etettük a gyerekeket, tisztálkodásról szó sem lehetett.
A két férfi a teherautón kotort magának helyet, mi pedig Erzsivel és a három gyerekkel a Mercédest próbáltuk meg éjszakára alkalmassá tenni a gyerekeknek. A két első ülésre pokrócokat terítettünk le, Csaba ott kapott helyet, mi pedig a két hátsó ülésen az ölünkbe vett kicsikkel helyezkedtünk el éjszakára. Hol aludtunk, hol a vonuló embereket néztük irigykedve. Nagyon hideg volt az éjszaka. Tiszta csillagos volt felettünk az ég, és amikor a Hold is feljött egészen jól láttunk. Pokróc ugyan volt elég, de a réseken besiklott a hideg levegő, és a gyerekek, hiába takargattuk, bugyoláltuk be őket, gyakran felsírtak a hideg miatt.

Az éjszaka lassan azért csak elmúlt, és a reggeli nap hamar felmelegítette a kocsi belsejét. Akkor tettük őket tisztába újra, a kicsi fenekük pisis pelenkába ázott, amit újra ki kellett mosni, hiszen alig maradt váltás, és azokat megint a bokrok tetején tudtuk szárítgatni. Erzsi csicskása addigra bement a faluba, és egy kanna tejjel jött vissza., így a reggeli is megoldódott, és mi csak vártunk tovább, de egyre fogyó reménnyel. Már százszor kiszámoltuk a Wanderer útját, régen itt kellene lennie Aladárnak. Délután három óra körül észrevettük, hogy gyérül a forgalom, már nem lépésben jönnek a járművek, hanem egész gyorsan. Visszanézve a határ felé láttuk, hogy egy-egy csoport után jókora szünet rések alakultak ki.
A nyugodtabban közeledő kocsik némelyike meg is állt, megkérdezni mi a baj? Volt olyan katonai teherautó, aki szívesen be is húzta volna a Mercidest Glasdorfba, de hogy a segítséget visszautasítottuk, annak két oka is volt. Először – és ez csak nekem volt fontos- hogy Aladárt elkerüljük, ő idejön, és mi nem vagyunk sehol. A másik ok a cucc volt, mert a teherautót senki nem akarta elvontatni., így mindennek ott kellett volna maradni, ami a továbbélésünkhöz nélkülözhetetlen volt.
Így hát vártunk, de egyre fásultabban. Közben egyre ritkult a menekülök száma, Mire beesteledett másodszor azon az elátkozott helyen, már teljesen le is mondtunk a segítségről.

Este kilenc felé teljesen eltűntek az emberek az utakról, ami tudtunkra adta, hogy már senki nem jön Bozsok felől, vagy nem jöhet! Ami szerint, nekünk itt kell bevárni az orosz csapatokat teljesen védtelenül..
Akkor éjjel semmit nem aludtunk. A füstbe ment terv, hogy elkerüljük kicsi gyermekekkel a háború rémét, nem hagyott aludni.
Nem csak a lelkünk dübörgött, hanem az úton tankok is megjelentek. Teljes sötétségben közeledtek felén Bozsok felől. Csak a Hold világította meg őket. A sarok miatt úgy nézett ki, mintha teljesen nekünk jöttek volna, az ágyúcsöveik teljesen felénk álltak, majd elmenve mellettünk szörnyű zajt csaptak lánctalpaikkal. Hajnal felé szűnt meg a pokoli vonulás, ami tudtunkra adta, a németek is elhagyták Bozsokot.
Ahogy a hajnali kelő Nap beragyogta az utat, a csendben észre kellett vennünk, hogy egy lélek sincs az úton egyik irányban sem. Teljesen egyedül maradtunk.

Erzsi csicskása kolbászért cserélt tejjel visszatérve újságolta, hogy Alchonból is elhúzódtak a lakók a közeli határ, és a várható támadás miatt. Csak az öregek maradtak ott, ők nem adták fel otthonaikat. A várható harcokkal tehát az osztrákok is számoltak. Számunkra ez nagyon nyugtalanító volt. Elment a kedvünk a reggelitől, csak a gyerekeknek adott enni Erzsi. Lehajtottam a tejet, hogy szoptatni tudjak. Hogy gondolkodni tudjunk, tettük a dolgunkat, mostuk a pelenkát, és szárítgattuk a napon, melegedtünk is egy kicsit..
A szemhatárt fürkésztük a hazánk felől, mikor tűnik fel az elvonult német tankok után az orosz az utakon., és utánuk a had.
A környéken várakozó emberek közül egyre gyakrabban esett meg, hogy egy -egy csavargó beugrott a teherautónk ponyvája alá, hogy aztán valamit elvéve, gyorsan tovább álljon. Ki voltunk szolgáltatva. Nem kötődtek hozzánk, mindenki elment, és azt nézte mit tud elvinni. Nem is szóltunk semmit. Odajöttek és elmondták, ha az Alchóniak elmentek a közelbe valahova, ők utánuk mennek, talán tudják hova kell elbújni. Ha sietnek, talán beérik őket, és el tudják kerülni, hogy fogságba essenek.
Nagyon féltünk, hiszen fiatal nők lévén egy kiéhezett sereggel fogunk találkozni, akik ki tudja hogyan viszonyulnak majd hozzánk. Ahogy a látóhatárt figyeltük, és bomlottan az akaratban, mindenki mást szeretett volna, a látóhatáron feltűnt egy mozgó pont. Dermedten figyeltük mi lehet? Annyi biztos volt, hogy nem autó, mert igen lassan haladt, szinte állni látszott. Az is biztos volt, hogy nem jön utána semmi. Aztán, ahogy közelebb jött, megláttuk, hogy ökrök vannak a szekér elé fogva, azért halad olyan lassan. A szekér nem volt tele rakva, aztán azt is ki tudtuk venni, hogy két katona van rajta. Mire hozzánk ért, már az út szélén álltunk gyerekestől. A lerobbant két kocsi, amit ők is észrevettek, nem volt új számukra, de a gyerekek, és mi nők, ledöbbentették őket.
- Mire várnak itt, kérdezték, hiszen ez már feladott terület. Az oroszok akkor sétálnak ide, amikor akarnak Ellenállás és német katona sehol!
Megpróbáltuk elmagyarázni, az elmagyarázhatatlant., hogy vártuk, értünk jön valaki, de ennek a reménynek rég vége, és nem tudunk tovább menni.
Csak a fejüket csóváltak, nem értették, és mi sem őket, de olyan természetesen ajánlották fel a segítségüket, hogy muszáj volt azonnal dönteni.
Gyors megbeszélés után, úgy döntöttünk, hogy a Mercédest, mivel könnyű kis autó, és a gyermekek miatt szükségünk van rá, hozzákötöttük az ökrök vontatta szekérhez. A teherautóról csak élelmet engedtek a szekerükre pakolni, mást nem .Az egyik katona , és a csicskás ott marad, vagy mennek ahova akarnak. S Nagy velünk jön, mert neki a családja már elől van. vélhetőleg Gleisdorfban, és mivel út csak arra vezet, ők is oda igyekeztek, és a többit majd meglátjuk.
Csak az egyik katona szállt fel a bakra, S Nagy és másik a kocsi mellett haladt. Most dölt el, hogy bírja e a két ökör ezt a terhelést, ezért én is beültem. És az ökrök, mintha mi sem történt volna, szépen húzták a szekeret, az utána kötött Mercédesszel tovább, velünk és a három gyerekkel. Erzsi sírva búcsúzott a csicskásától, utolsó vele érző embertől, és az összes holmijától. Most már végképp nem tudta mi lesz tovább? Én is sírtam vele, amikor visszanéztünk, és a teherautó a mellette álló két katonával egyre távolodott, és egy fordulónál végképp el is tűnt a szemünk elől..

A néptelen úton jó érzés fogott el, végre a cél felé megyünk, nem kell félni, hogy elromlik a motor, vagy ki fogy a benzin, és reménykedtünk, hogy Gleisdorfban minden megoldódik.
Estig két falu mellett is elmentünk, de sehol egy teremtett lelket nem láttunk. A másodiknál Erzsi megkérte az embereket, hogy bemehessen a faluba tejért. Soká tartott, mire visszajött, már féltem, hogy valami baja esett. Nem nyitottak sehol ajtót neki a faluban, míg valahol talált egy öreget, aki adott neki tejet, ami savanyú is volt, de az éhség nagy úr, fintorogva, de megittuk. Kekszes dobozából egyet elhozott a teherautóról, azt aprította a gyerekeknek is a savanyú tejbe, és megették, mert éhesek voltak. Közben este lett, és araszoltunk előre, ráadásul az ég is befelhősödött, és olyan sötét volt, hogy az orrunkig se láttunk. Aztán, az eső is eleredt. A férfiak felmásztak a sátorponyva alá a szekérre.
Így jutottunk el Klaindorfig, sötétségbe borult falu meredt elénk. Egyre meredekebb lett az út felfelé, és az eső áztatta agyagos sárban meg-megcsúsztak az ökrök lábai. Ez a rész egyfajta jó érzetet is adott, mert az út két oldalán sűrű erdő húzódott, ami az esetleges támadás alatt védettség érzetét adta, az addigi sík terület után.
Az iram mind lassúbb lett a sáros csúszós úton, gyermekeink elaludtak, mi is azon voltunk, azt próbáltuk tenni, immár a harmadik éjszaka telt, amióta Aladár magamra hagyott. A zsúfolt kocsi belsejében elgémberedve a mozdulatlanságtól alvás persze nem volt, csak olyan fél kába állapot. Pont egy ilyen kikapcsolt ébren- és álom határon megállt a kocsi. Ijedten tértem magamhoz, mi történt?
S Nagy ült be elénk, és elkezdte mondani, hogy az ökrök nem bírnak tovább menni a meredek sáros úton. A fiúk ügy gondolták, hogy minket lekapcsolva, sikerülne feljutni a tetőre, és a szekeret odahagyva, visszatérhetnének értünk a két ökörrel. Fele lenne a súly, meg kellene próbálni ezzel előrejutni. Közben a két katona már bontotta is le a vontató kötelet, maguk is a szekér mellett segítve tolva azt, igyekeztek nekiindulni. Valami mély kátyú is lehetett ott az úton, mert nagyon nehezen indult, csúszkálva az ökrös szekér. Tíz méter után már látszott, hogy lassan, de így feljutnak a magas meredély tetejére. Talán fél kilométer lehetett ez a meredek útszakasz, tudtuk hogy ez sokáig fog tartani a két meggyötört ökörnek.
Beálltunk megint a várakozás idegtépő állapotába. Ki biztosítja nekünk, hogy a két ismeretlen katona egyáltalán visszajön értünk? Csak teher vagyunk a számukra, amit a két fáradt ökör sem bír már sokáig.
Ott hagytak minket az erdőtől körülvett úton, ahol lakott terület nem volt.
S Nagy velünk maradt, és azt bizonygatta – magát is nyugtatva – hogy olyan gyerekek akik nem hagynak cserben bennünket.
Ott ültünk hát, a magaslati utat nézve, és vártuk a csodát! Néha megpillantottuk őket, elem lámpával vizsgálták az utat, meg-meg villant a fény előttünk a hegyen felfelé, ez volt a reménységünk, és az, hogy talán visszajönnek. Aztán egyszerre elaludt a fény. Talán felértek!
Mi szorongva vártunk Sokáig vártunk! Mikor már a kétségbeesés addig juttatott, hogy hangosan zokogni kezdtem, furcsmód Erzsi teljesen nyugodt volt. És ekkor az elemlámpa halvány fénye újra megjelent, láttuk, hogy lassan ereszkednek lefelé. Szekér nélkül is nagyon nehezen bírták az ökrök a csúszkálást. De jöttek!

Mire hozzánk értek, az eső dacára ott álltunk az úton A két állat lába remegett a fáradtságtól. Az egyik katona jött velük vissza, a másik a szekérnél maradt. Az állatoknak pihenni kellett, ezt mi is láttuk, egy jó órát beszélgettünk. Helyet szorítva nekik, a kocsiba behúzódtunk az eső elől. Elmondta, ha felérünk mát nem lesz gond, mert az út onnan lefelé indul, a hegy másik oldalára. Az eső is el kell hogy álljon, mert nyugat felől látszanak már a csillagok. Ahogy ezt elmesélte, tényleg gyengébb lett az eső hangja a kocsitetőn, majd el is állt..
- Na induljunk, ne várjon sokáig a barátom, mondta emberünk, és ki szállt a kocsiból. .Szegény ökröket újra befogta, de most a mi szekerünk volt a soron. Szegény ökrök, talán, mert álltak egy órát- nem tudták elindítani a furcsa alkotmányt. Egyhelyben topogtak, próbálkoztak, majd leálltak. Végül is, úgy gondoltuk, jobb, ha kiszállunk, talán könnyebb lesz a súly.
Csakugyan, nekieredt a két állat, minden izmukat megfeszítve nehezen kihúzták a lesüllyedt beragadt Mercit a sárból. Elől a katona húzta, hátul S Nagy tolta, nagy nyögéssel. Mi, a három gyerekkel csak néztük a kínlódást, és csak akkor indultunk el a kocsi után, amikor S Nagy visszajött értünk. A kis Csaba nem bírt az emelkedős sárban lépkedni hiába próbált segíteni Erzsi neki egyik kezével, hiszen a másikban a kis Attila volt. S Nagy vette az ölébe, és megindultunk a fél kilométeres, sáros úton felfelé. Egy nyolc kilós gyerekkel a karomon, ami nekem nagy súly volt, lassan másztam a többiek után. A sötétben azt sem láttam, hova lépek, csak arra vigyáztam el ne essek. Az utolsó métereket, szinte kihagyó lélegzettel tettem meg. Különben mindenki teljesen kifáradt, ember állat egyformán. Mindenki pihenni vágyott, beszállva a kocsiba, vagy kinyúlva a szekér tetején, elnyúlt az egész csapat.
Így virradt ránk a hajnal, kissé borongós égbolttal a fejünk felett.
*********
Befejeztem, több részt nem teszek fel. Mindenkinek köszönöm az olvasást.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.