Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép

 

Háborúk és szerelmek 1.

 
  (Részlet az ősszel megjelenő regényből)

Egyik ottani asszonyka, akinek már régen varrogattam, egyszer csak előrukkolt rám vonatkozó titkával. És ez a titok felkavarta a lelkem. Az asszony azt állította, az én Aladárom a templomkert padján az iskolaigazgató nőrokonával nevetgélve beszélgetett. Nem reagáltam le sehogy, csak meghallgattam, de a nyugalmamnak vége volt. Minden lázadt bennem. Én itt a két gyerekkel robotolok, ő meg  más asszonnyal hetyeg? Aztán eszembe jutott Laci, és elszégyelltem magam. De nem tartott sokáig, és újra lázadtam. Hiszen nekem Lacihoz semmi közöm, még csak nem is csókolóztam vele?!

Az asszony elment, de a fullánkja itt maradt. Végiggondoltam, hogy Aladár azt mondta, a másik faluba megy át reggel, de ebédre itthon lesz. Itthon is volt, csak éppen nem mondta, hogy át se ment a faluba. Miért?

Este megkérdeztem Lacit, mikor az uram kiment, hogy mit tud erről? A faluban semmit nem lehet eltitkolni, pláne ha az emberek szeme láttára történik

.- Igen hallottam, már egy hete tart, de én nem akartalak szomorítani vele . Nem is tudom, ha nekem ilyen asszonyom lenne… bolond ez az ember! Elkapom, és megmondom neki, hogy..- - Állj! Laci te ne mondj meg semmit! Ez az én dolgom! Már majdnem kiabáltam.

Közben hallottam Aladár lépteit, ahogy a kerti mellékhelységből ballagott befelé. Alig tudtam Lacit lecsitítani.

Aladár bejött, de a hangulat feszült maradt, és egy óvatlan pillanatban Laci mégis feltette a kérdést, hogy mit akart a nőtől a templomkertben?

- Semmit, csak beszélgettem vele, de ehhez neked semmi közöd!

- Igazad van, sajnos semmi! De ez nem rajtam múlik! Mondta lehangolva.

Óh! Szép szerelem, hova tűntél? Sóhajtottam egy nagyot az uramat figyelve. Igaz, nem tudok vele sokat törődni, de a kenyeret megkeresem helyette. És hű maradtam, pedig néha az is nehéz volt. Ez a másik, akihez nem fűz semmi kötelék, kitart hűségesen, és segít, még akkor is, ha a szájára veszi a falu.

Aztán arra gondoltam, hogy igazságtalan vagyok, hiszen miattam van itt, ki tudja miket hall a faluban .

Laci szedelőzködött hazament. Mi pedig lefeküdtünk. Azon az estén nem bújtam az öl-melegébe. Azon az estén hozzáérni se akartam. Félrehúzódtam az ágy szélére, amennyire csak lehetett.

Másnap teljesen váratlanul beállított Laci, egy pár kiló krumplival. Aladár még nem volt otthon. Vigasztalni próbált.

- Hagyd, mondtam neki - és áthúztam a varrógép elől a hokedlit az asztal mellé, - ne is beszéljünk róla. Laci felállt, hozzám jött, átölelte a vállam, és hagytam. Az ölelés egyre szorosabb lett, és a leheletét éreztem a nyakamon. Borzongató vágy futott végig a gerincemen, felálltam, és szembe fordultam vele. A kezem nyaka köré fontam, és lehunytam a szemem. Hagytam, hogy csókoljon. Beleájultam a csókjaiba, olyan vad volt, mint a tavaszi vihar, és olyan gyengéd mégis, mint a szellő érintése, és forró mint a Vezúv..

Úgy tapadtunk egymáshoz, mint a mágnes. Omlottak a gátak, már majdnem övé lettem, amikor Lurkóm sírása döbbentett a valóságba vissza. Megijedtem. Úristen! Ezt nem szabad! Ez a fiú túl szerelmes ahhoz, hogy mindez következmények nélkül maradjon. Ez már nem játék, nem kacérkodás! Gyermekeim vannak, akikért felelősséggel tartozom.

Gyengéden kibontakoztam az ölelő karokból, és szaladtam Lurkóhoz, aki elesett az udvaron, lehorzsolta a térdét, vérzett is egy kicsit, és keservesen sírdogált. Gyorsan lemostam a sajgó térdecskét, beszórtam sebhintőporral, megpusziltam és megtöröltem a maszatos könnyes arcocskát, és engedtem tovább játszani.

Bementem a várakozó Lacihoz, akinek égtek a nagy barna szemei, lángot vetett az arca. Tudtam, ezt nem lehet folytatni tovább. Odamentem kicsi Öcsimhez, ölbe kaptam a rácsos ágyából, és így „felfegyverkezve” ültem le beszélgetni az asztal mellé Lacival.

Más témára tereltem a szót, mutattam milyen szép ruhát varrok egy helybéli kislánykának, és felhívtam Laci figyelmét arra,ez neki való lenne, jó parti, de jobbnak láttam abbahagyni, mert ököllel akkorát vágott az asztalra, hogy táncoltak a poharak.

Láttam a téma nem jó. Elhallgattam. Szerencsére Aladár lépteit hallottam a kerti úton, és hallottam, ahogy Lurkóval beszélget a napról, mit csinált ma?

Belépett, üdvözölte a fiút, kezét nyújtotta neki.

- Szevasz! Remélem elfelejtetted a tegnapi perpatvart? Mert semmi alapja az engem hírbehozó pletykáknak! Nyílt színem beszélgettem, ha szándékom van, elbújok, de itt a téma volt a fontos, nem a nő! A Nő itt van!

Hozzáhajolt, átkarolt és megcsókolt. Én csak néztem rá, vegyes érzelmekkel, és nagyon szerettem volna, ha amit mond az igaz! Valahol tudtam, hogy az. Talán önigazolásként hittem az ellenkezőjét. És ettől a felismeréstól nem lett könnyebb a lelkem.

Koratavasz volt március vége, amikor megjött Pestről az önigazolásra hívó papír.Lázas idegességgel töltöttem azt a két napot, amíg ez ügyben Pesten járt. Nem kisebb dolog függött ettől, mint az egész életünk. Két nap múlva csupa jó hírrel jött vissza. Az önigazolás is sikeres lett, és az állása is majdnem biztos! Pesten beszélt barátjával, Bognár J.-el, hogy segítsen neki bejutni az O.K.I-hez, ahol bevonulása előtt is dolgozott. Mindennap a postát lestük.Március közepén, mikor tele voltam munkával a közeledő búcsú miatt, megjött a papír, ami április elsejei munkábalépésre szólt!  Közben Amanda nővérem is írt, hogy a telepről végre elköltöztek, és  ahol lakáshoz jutottak, a mellettük lévő is üres, gyorsan be is adta a nevünkre az igénylést, csak jó lenne, ha Aladár is írna egy kérvényt hozzá.A falu búcsúja március 25-én volt, rengeteget kellett dolgoznom, hogy mindennel készen legyek, de ezt már úgy zavartam le, olyan boldogságfelhőben, hogy a fáradtságot sem éreztem. Csak Laci bánata bántott, mert nem lehetett nem észre venni, mennyire bánatos lett. Csak hallgatta a tervezgetéseinket, látta a boldogságomat, és tudta, ebben a képben neki már nem jut szerep. Meg is kértem, ne jöjjön mindennap, mert sok a munkám, és az esti iszogatások elveszik az időmet. De ahogy elmaradt, és már harmadik napja nem jött igen rossz érzés fogott el. Olyan hiányérzetem lett, mintha a gyerekem nem jött volna haza. Meg is ijedtem tőle! Épp ideje, hogy szoktassuk magunkat az elváláshoz!

A búcsú napján este bál is volt. Szép akartam lenni, hogy lásson a falu úgy is, ne csak mindig a gép felett görnyedve! Még kint varrtam magamnak egy bordó bársony kabátot,és készítettem egy hozzávaló aljat, egy nagyon szép habkönnyű blúzzal. Nem csak Laci akarta, hogy ott legyek a bálban, hanem az asszonyok is, akiknek varrtam. A Postásné vállalta, hogy azon az estén vigyáz a gyerekekre.Minden nagyon jól sikerült, szépek lettek a ruhák, amiket varrtam, és az enyémek is jól sikerültek. Régen voltam zenés táncos helyen, és most még a szabadulás boldogsága egy szebb jövő ígérete is ott volt a levegőben. A hajam még reggel becsavartam, a kiskosztüm színe kiemelte szemem kékségét, ami most úgy ragyogott, mint a tavaszi napsugár! Mikor észen lettem, és tükörbe néztem, láttam, hogy valóban szép vagyok! És ez nagyon jó érzéssel töltött el.

Aladár is készülődött már, amikor betoppant Laci egy kaláccsal, mondta, hogy azt vinni kell mindenkinek a mulatságra. Tortát, pogácsát, ki azt, ki azt. Tudta, hogy itt nem lehet sütni, így az édesanyját kérte meg, hogy süssön helyettem valamit. Majd az asztal közepére kell tenni, és az mindenkié, ahogy a többi is, amit hoznak. Hálásan néztem Lacira, hogy erre is volt gondja, és megmutattam neki magam, még fordultam is előtte egyet, csábosan visszanézve, mint manekenségem idején a ruhabemutatásokon. A hatás sajnos váratlan volt. Laci magábaroskadtan ült le a hokedlire, és azt mondta:

- Ezt nem kellett volna! Most hogy így láttalak, még jobban fáj, hogy elveszítelek!

- De hát mi van abban, hogy megmutattam neked az új ruhám? Legalább majd felismersz a sok szép lány között!

A fiú azonban nem szólt egy szót sem, csak ült. Hiába mondtam neki, hogy mennie kéne, puccbavágni magát, mert elkésünk.Tanácstalanul néztem Aladárra, ő meg rám.Leültem mellé a székre, és beszéltem hozzá.

- Ne csináld ezt! Te aki Pesten tanultál két évig, tudod jól, hogy ott sok ilyen nő van, mint én, nem vagyok se szebb, se jobb náluk, ha akarsz találsz százat ilyet. De Laci visszavágott.

- Pont azért, mert két évig ott voltam, tudom, hogy nekem több ilyen nő nincs!

Aztán az idő csak hazavitte, és elment öltözködni.
- Nem maradunk sokáig cicám, mondta Aladár, mikor végre elment. De most már mennünk kell, mert Bandi is vár bennünket.

A kalács égette a kezem, ahogy vittem becsomagolva. Ez, és a többi mind, amit jő egy éve idehordott, és amit kénytelenek voltunk elfogadni, mert élnünk kellett, igen, ez tette, Laci kötődését, hiszen joga lett hozzá, hogy ki mondja, ami a szívét nyomja. Az utcán emberek igyekeztek, a vendéglő felé, és az asszonyok külön, tortákkal, süteményekkel megpakolva. Mi a kerthelységbe ültünk le egy asztalhoz, ahová Bandi invitált bennünket. Már ivott a nagy ünnepre, látszott rajta, de a szöveget, amivel megnyitotta az estét, hibátlanul mondta el. Körülnéztem a kecskelábú asztalok mögött ülő emberek között. A torták csakugyan ott sorakoztak az asztalok közepén. Én is oda raktam a kalácsot. Többen is hoztak hasonlót, azt is láttam. Csak a bor hiányzott, azt hordta körbe literes üvegekkel a kocsmáros. Bandink előtt már a második állt, és töltögette nekünk is serényen. Egyszercsak eltűnt a tömegben valahol. Neki, mint plébánosnak, sok helyre le kellett ülnie a hívei körében. Koccintgatott is velük, néha láttuk megvillanni a fekete reverendában.

Mi az asztalunknál ülőkkel beszélgettünk. Megbeszéltük, hogy nem megyünk táncba, ne legyünk szó-beszéd tárgya. Jó volt így nézegetni is. Néha fel-fel villant egy ruha, ami az én kezem munkája volt, és tetszett. Észrevettem mennyi szép csinos kislány van a faluban, és egy belső büszkeség töltött el, hogy a falu Rómeója mégis engem tüntet ki a ragaszkodásával, és csendben elmosolyodtam. Abban a pillanatban megjelent Laci, megállt, láttam, körbenéz, minket keres, mosoly suhant át az arcán, ahogy elkapta a tekintetem, de nem rohant azonnal oda, feltűnő lett volna. A szemem sarkából figyeltem, hogy egy háromtagú társasághoz ült le. Két pohár bor után felállt, és odajött hozzánk pár szóra. Megkérdezte, táncolunk e majd? de Aladár elmagyarázta, hogy ez nem rólunk szól, a falu ünnepe, és mi örülünk, hogy végignézhetjük.

- Szóval, akkor táncolnom sem szabad cicával? kérdezte bosszúsan. Aztán sarkon fordult, és visszament az asztalhoz. Ivott ezután egész este.

Végül velünk szembe  helyezkedett el az  asztalnál, odarendelte a zenekar vezetőjét, és súgott neki valamit.Már akkor tudtam, hogy énekelni fog, és azt is, hogy mit!Ahogy a zenész visszament a társaihoz, fel csendült a zene, és Laci énekelt.

      „Azért erdő, hogy zöldelljen

       azért vihar, hogy tördeljen

       azért a szív, hogy szeressen

       bánatában megrepedjen.. . „

Szép hangja hallatán elhallgatott a nép, mind őt nézték, aztán arra felé fordultak, ahová a tekintete szállt, és mi egyre kellemetlenebbül éreztük magunkat. Szerencse, hogy a zene hirtelen táncra váltott, megkönnyebbültünk. Éreztük, hogy haza kell mennünk, nehogy Laci meggondolatlan cselekedetei gondot okozzanak a későbbiekben, nekünk, vagy Bandinak.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

tengerentúl

(Dorina, 2013.06.05 15:59)

Aranyos, édeskés dolgok régiek, mesék, ha a mára gondolok, mosolyognom kell. Ma már nincsenek ilyen kedves románcok. Hogy ez jó ? Vagy átok? Ki tudja. Ma erre nincs idő. Élni sincs idő, és az érzelmek is mások, nem ilyen gyermekdedek, De tetszik az írás, szórakoztat, szinte hihetetlen. :)
Üdv Dorina