Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                                                                    

                                                                   

Kép

 

                                                  A halálfejesek


A sors fintora, hogy Berci átvészelte a háborút, és amikor már elcsitultak a robbanások, meg lövések, ő akkor került a legnagyobb veszélybe, ugyanis behívták katonának, és az aknaszedőkhöz került. A háború mocskát takarították el, míg a civilek romot, addig ők az aknásított területeket pucolták, szerte az országban.

Fekete öltözetük volt, a sapka elején ezüst koponya, keresztbe tett csontokkal, vagyis a „halálfejes” jelvény, ami jól látható volt a zubbony gallérján is. Gyűrűjük is volt, halálfejes, csontokkal keresztbe, ezüstből. Meg szép dögcédula, medálon a nyakukban, benne fotó, név, születés, a család értesítési címe.

Két évig rettegés volt az életünk, hogy hazajön-e, vagy csak a kincstári temetésről jön az értesítés, mint sok bajtársáról. Berci mondta, hogy a koporsókban – amit mindig lezárva hoztak - olykor szinte nem volt semmi. Néhány csontszilánk, vérrel átitatott föld vagy húscafatok. Minden nap bizonytalan volt, mindig ott maradt közülük valaki. Amikor hazajött, sírtunk az örömtől, és mikor ment, a bánattól.

Valahogy megváltozott. A szemei mintha mindig a távolban jártak volna, messze révedt a tekintete. Tágra nyílt szemei ürességet, talán félelmet sugalltak. Hirtelen felnőtt.

Nagyon szerettem, felnéztem rá. Apáskodott felettem. Olykor felmentünk az eperfára, ott egy vastag ágon üldögéltünk, lábunkat lóbálva, mesélt, és én csüggtem rajta, órákig elhallgattam. Ő tanított meg írni, még mielőtt iskolapadba kerültem volna. A fagyott ablak jegébe karcolta nekem a betűket, és mire kitavaszodott, már szótagolva olvasni tudtam.

A két év alatt egyetlen sérülése volt, hatástalanításkor szilánk ment a szemébe. Meg kellett operálni, de sikerült. A halálfejeseknél töltött két évet egyebekben sértetlenül megúszta. Én váltig hittem, hogy a mindennapi imáink vigyáztak rá.
 
Mikor hazajött, mindig hozott valami remekművet nekem. Különböző lövegek hüzlijéből csodálatosan megmunkált virágvázákat, kenyérbélből készült szobrocskát vagy gyönyörű ötvös díszt, hajfogót, gyűrűt, medált. Ma is vannak még ilyen emlékeim tőle, pedig sokat költöztem, s egy részük el is veszett az idő sodrában. Kincsként őrzöm ezeket a tárgyakat - a letűnt idők emlékei, ha hozzájuk érek, sok régi hang felerősödik újra. Csak Ö nem jöhet soha többet. Nagyon korán ment el, és ma is, nagyon hiányzik.  

RÉSZLET A  MÁRCIUSBAN MEGJELENŐ  "BIBORFÉNY" CIMŰ KISREGÉNYBŐL