Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hangos hallgatás


Csend van.
Ordító, zúgó, harsogó csend.
Itt ülők egyedül a kertben, egy széken, és köröttem minden idegen.
Nem tudom, mért vagyok itt, mikor veled kéne lennem.
Nem tudom, ki vagyok, és ki vagy, mit keresek itt, és te mit, ahol vagy, mert velem kéne lenned.
Idegen vagyok ebben a világban, és fázom.
Nem értem, mitől illatosak a jázminok, mért csupa virág a kert, és ki az, aki megengedte, hogy elmenj?
Valamit tartok a kezemben.
Nem tudom mi az, csak azt tudom, hogy egyszer kettő volt belőle, és én az egyiket neked adtam.
Mondd, ittál abból a bögréből?
Érintette a szád?
Érezted a csókom ízét rajta?
Mert körbecsókoltam százszor, ha majd ajkadhoz emeled, érezz meg!
Nem tudom, ki vagyok, csak azt, hogy elveszetten bolyongok az utcákon, nyomodba járok, kereslek, kutatlak, de nem talállak.
Fogalom lettél, pedig kézzelfogható valóság voltál, hiszen öleltél, és öleltelek.
Éreztem a csontjaidban feszülő erők versenyfutását, a szívdobbanásod bennem lüktetett, és te a nyakadban érezted a forróságot, a belőlem áradó leheletet.
Ma ezer molekulára hullva kergetlek az éterben, és nem vagyok képes felfogni, hogy dimenziót váltottál, és nem leszel, soha többé.
Nem leszel. ..
Szörnyű két szó!
A létezés tiltása.
NEM: Kemény hideg visszavonhatatlan!
Nagyon egyedül vagyok.
Mondd? Mihez kezdjek?
Te voltál bennem a lélek- és te az akarat- és minden, ami szép, a Nap alatt.
Elveszetten állok, és várok egy újjászületést, egy másik életet VELED!
Halnom kéne, hogy rádtaláljak, ne legyen fáziskiesés.
Gyere értem, ne hagyj egyedül bolyongani, gyere, ölelj szorosan, ahogy régen.
Vigyél magaddal, idegen vagyok itt. Mért mentél el?
Hallgatásom hangosabb a létnél. Minden, ami fáj, minden, ami szép volt, veled múltak el.
Ébren álmodom, és álmomban élek.
Nem tudok megbékélni a meg nem változtathatóval, nem tudlak elengedni, nem tudok élni.
Fáradt vagyok.
Téged kereslek minden szellőben, minden cseppenő harmatban, a Naplementékben, és a hajnalokban, és téged ölellek a legsötétebb éjszakákban.
Itt ülök a kertben, egy széken, és nem értem, mért vagyok itt, mikor veled kéne lennem, és miért illatoznak ilyen buján a jázminok?
És te hova lettél, mikor velem kellene lenned!
A bögrénket szorongatom, keresem az el nem csókolt csókok ízét, a nyarunk illatát, szép szemed bársony sugarát, de nem lelem.
Holtomiglan, holtodiglan. Én hozzád készülök minden éjszakán, és te itt vagy, minden hajnalon.

2010.10.23.