Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hőség San Diegóban I.

I. rész. Részlet a kisregényből

Csendesen ketyegett a nagy falióra, monotonitása álmosítóan hatott a fülledt éjszakában.

 

  Emília fájó derekát lapogatta, nagyot sóhajtott, Istenem, de fáradt vagyok! Mondta csak úgy magának.

 

 

 

Benézett a szobába, mit csinál az asszonya, alszik –e már? Nem látta, hogy mozgolódna, az ajtót félig nyitva hagyta, és csendben kiosont, hogy rendet tegyen a konyhában, azután elment, letussolt. Mire rendbe tette a fürdőt, csorgott róla a víz. Nagyon meleg volt ez a nyár Néha a negyven fokot is elérte, sőt, voltak napok, amikor 42 volt. Kicsit magas lett a vérnyomása, nem bírta a meleget. Ha lehajolt, a fejébe tolult a vér, lángolt az arca. Estére a lábai hatalmasra dagadtak

 

 

 

 

Két éve volt a háznál. Kecskemétről jött el, otthagyva az urát, hogy szerencsét próbáljon a lehetőségek országában. Nagy csapást adott neki az Isten, egyetlen testvére csontrákot kapott, az életéért küzdött, és az egyetlen fia is rákbetegségben szenvedett. Vastagbélrákban. Rajtuk akart segíteni a kinn keservesen megkeresett pénzzel.

 

 

 

 

Az első esete, egy középsúlyos elmebeteg férfi volt, akit ápolnia kellett. Ott lakott nála, főzött neki, rendben tartotta.  Hogy kinn maradhasson, hozzáment. Micsoda házasság volt! Uramisten!

 

 

 

 

Frenk még két évig élt. Mikor eltávozott, megörökölte a nyugdíja egy részét. Ez már némi anyagi állandóságot adott, de nem volt elég.  Újabb gondozást, vállat. Keményet, nehezet, mert azt jobban fizették. Havonta ment a dollár haza, a betegeknek. Hol a külön kezelésekért, hol a deutériumos vízért, és a különböző csodaszerekért, levekért, egyebekért, amelyek az első időkben mindig segíteni látszottak, de aztán csődöt mondtak.

 

 

 

 

Nagyon magányos volt. Nem találkozott senkivel, nem jöhetett hozzá senki. A 91 éves öregasszony, akit gondozott, nehéz eset volt. Nem mondható épp pehelysúlyúnak, az agya se volt mindig a helyén, de azért tudta, ki ő, és miért van ott. Szekálta is eleget. Gonosz egy vénasszony, gondolta, ahogy elmélkedett az életükről.

 

 

 

 

Pár hónapja idegesítő dolgok történtek a házban. Az esti órákban mindig megszólalt a telefon. Ha nem tudta időben felkapni, az asszonya megébredt, és olyankor agyon szekálta. Éjente alig aludt, és őt se hagyta. Ép' hogy álomra hajtotta a fejét, már nyomta a csengőt. Emili ilyenkor nehezen tért magához, annyira fáradt volt, hogy szinte szédelgett. Egyre ingerültebben szólt a telefonba.

 

 

 

 

Ma még nem jött az esti hívás, - villant át az agyán,- elfeledhetné az a betyár a mai napot, akkor aludhatna egy-két órát. Nem úszta meg. Máris csengett.

 

 

 

- Ki vagy te, miért gyötörsz minden este, -mondta majdnem sírva, a telefonba. –

 

 

 - Mit akarsz?

 

 

- Emíliát akarom, -súgta a hang, legnagyobb meglepetésére.

 

 

-Emília beteg, érted? Beteg, nem beszélhetsz vele.

 

 

A telefonban kattanás jelezte, hogy bontódott a vonal.

 

 

 Amália aludni ment.

 

 

 

Másnap nem este, hanem reggel csengetett újra az ismeretlen. Ugyanaz a játék, most-már hanggal, ami egy férfiember hangja volt. Harmad és negyed és ötödnap ismétlődött a jelenet. Emili is érzékelte a napi hívásokat, mindig rá is kérdezett.

 

 

 

- Ki keresi maga  ilyen gyakran?

 

 

- Nem engem, magát keresgetik, mondta, az asszonynak.

 

 

- Akkor mért nem adni nekem  telefont? Kell, ideadja nekem, ha engem keres, mondta bosszúsan Emili.

 

 

- Majd a fiai megmondják, adhatom, vagy nem. Én nem adom addig, akárki hívja is. Hogyne, hogy kirúgjanak!

 

 

 

Még elévődtek egy darabig, amikor csengettek az ajtón. No itt vannak, megyek nyitni, aztán el ne feledje megkérdeni őket, hogy odaadhatom -e, ha hívja megint ez a kellemes hang, mondta Amália, és  még hozzátette, biztos, valami titkos imádója.

 

 

 

- Miket beszél maga, össze –vissza? Nekem, imádó? Maga nem normis!

 

 

- Normális! Mondta javítva Amália, a helytelen szavat.

 

 

-Normis, vagy nomrális? Nem mind-egy?

 

 

- Nor -má -lis! Szótagolta Amália, így kell mondani.

 

 

- Maga mér nem tudni angol? Itt lenni sok év, és nem tudni angol, én tudom maga nyelv jobban, mint maga enyém. Ez nem jó.

 

 

- No én nem is akarom jobban tudni a maga nyelvét, mondta az orra alatt halkan Amália, nehogy a másik megértse, amit mondott.

 

 

- Mit szutyogni? Nem hallani én?

 

 

- Suttogni, nem szutyogni. És nem suttogtam semmit. Tessék pihenni, megjöttek a fiúk.

 

 

És a két fiú jött, minden hétvégen, megpakolva a következő hétre való élelemmel, és egyéb, kifogyóban levő dologgal, hogy Amáliának ne kelljen kimenni, vásárolni, ne maradjon Emilia egyedül.

 

 

 

Mikor a fiúk ott voltak, kimenőt kapott. Olyankor intézte a saját postáit, pénzt adott fel, elment a doktorához gyógyszerért, megmutatta fájós lábait, vagy valami erősítőt kért. Sokkal többre nem futotta az idejéből. Évente harminc nap szabadságot kapott, de még a tavalyit se vette ki. Majd kifizetteti, vagy, majd ha elmegy az asszony, akkor kikéri pénzben, legalább lesz ideje más helyet keresni.

 

 

 

Gyorsan összekapta magát, kimenőben az ajtónál még visszaszólt Eminek:

 

 

- Aztán el ne feledje megkérdezni a fiúkat!

 

 

Gyorsan belépett a liftbe, eltűnt a zárt ajtó mögött, hogy kisvártatva kiléphessen a nyitott világba.

 

 

Meleg volt. Ez a nyár kibírhatatlan meleget hozott, párásat, mert eső is esett, és olyankor gőzt leheltek a hegyek.

 

 

Nem szállt közlekedési eszközre, jól esett a szabadban lenni. Minden emberi kapcsolata leépült, a kapcsolattartás hiánya miatt. Úgy érezte beszűkült az agya is, hiszen TV-t sem tudott nézni, Emi minden idejét lekötötte. Mikorra az asszonya elaludt, már olyan fáradt volt, hogy úgy esett az ágyba, mint egy homokzsák.

 

 

A postát hamar elintézte, csak a doktor maradt. Magyar orvos volt. Jól esett vele beszélgetni. Egy-két szert íratott fel, megtárgyalták közben, ki milyen hírt hallott otthonról, és mindketten hittek az UFÓ-k létében, ezzel kapcsolatosan is megosztották a hallottakat.

 

 

- Hallotta? - Mondta a doktornak - azt mondják, 2012-ben elviszik a Föld lakóinak egy részét egy másik bolygóra.

 

 

- Ne mondja Amálka! Nem hallottam. És ki tudja majd, hogy kit kell elvinni?

 

 

- Azt mondják, már ki vagyunk válogatva. Valami jel van rajtunk. De nem lehet látni, majd csak a kellő pillanatban lesz látható.

 

 

- Mégiscsak jobb lenne azt előre tudni, akkor nem renováltatnám a rendelőm, ha úgy is itt kell hagyni, minek öljek bele annyi pénzt? Nem igaz?

 

 

- De, de! Igaz!

 

 

- Én meg azt hallottam Amálka, hogy jön egy nagy bolygó valami Naribu nevű,- vagy hogy is hívják- és elkapja a mágnese a Földnek a tengelyét, és a pólusok is megváltoznak, aztán a jégsarkok máshol állnak fel, a mostaniból meg kiolvad a jég, és elmerülnek majd a parti részek.

 

 

- No akkor megyünk a hegyre, addig nem ér fel, doktor úr!

 

 

- No igen, de ha jegesedik, akkor nem lesz majd élelem. Ki tud annyit spejzolni?

 

 

- Jaj doktor! Nem mindegy már mennyivel később halunk meg? Két-három hét, vagy egy hónap? Én ugyan nem spejzolok. Hova is tenném? Inkább elverem majd, ha már látom nincs menekvés.

 

 

 Aztán Amál  elköszönt, rohamléptekben ment a patikába, majd haza.

 

 

Ahogy kilépett a liftből, nagy beszédzavart hallott a lakásból. Kicsit megállt, hallgatózott.

 

 

A két fiú - akik ugyan nem voltak épp fiú korban, túl volt a hatvanon mindkettő, hiszen Emília, kilencvenegy éves elmúlt- az ismeretlen telefonálón vitatkoztak.

 

 

Angolul beszéltek, Amál nem értett mindent, de azt tisztán ki tudta venni, hogy a nevét emlegették, és hogy mindenképp kikérdezik, majd ha megjön.

 

 

- No engem ugyan kérdezgethettek- gondolta- én nem hallok, nem látok, és nem beszélek..


.

 

2011-2-28