Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hőség San Diegóban II.

Második rész.Részlet a kisregényből

Aztán csengetett a bejárati ajtón.

 

Az idősebb fia nyitott ajtót, és azonmód fel is tette neki a kérdést

 

 

- Amália?!

 

 

- Igen Uram?!

 

 

- Ki, aki telefonon hívni maga?

 

 

- Nem tudom Edmi úr, nem mond semmit.

 

 

- Hogy lehet, mond semmi?

 

 

- Úgy, hogy hallgat. Hallom a lélegzetét, de nem szólal meg.

 

 

- Biztos nem maga keresni?

 

 

- Biztos Uram, engem nem keres senki. – Gondoltam, a válság miatt, sok a csavargó, és próbálkoznak, ahol gyakran nincs senki a lakásban, vagyis nem veszik fel a telefont, oda betörnek. Hallunk ilyesmit.

 

 

- Amál! Nem beengedni senki ide! Érteni? Senki!

 

 

- Igen Edmi úr, értem. Senkit nem engedek be.

 

 

 

A fiúk közben beszélgettek a mamával, kérdezték, mit szeretne, mit hozzanak neki? És kérték, vigyázzon magára. A telefonról Ed’ azt mondta, nem kell foglalkozni vele mama! Szélhámos házalók, Amál majd elintézi őket.

 

 

 

 

Amál -e közben gyorsan elmosogatta az ebéd szennyes edényeit, és rendet rakott a konyhában. Ilyenkor, idős asszonya a fiaival ebédelt, amíg ő körbefutotta a várost, és dolgait intézte. Ed’ az édesanyjával folytatott beszélgetés után, még elmondta Amálnak a jövő hét instrukcióit, azután elköszöntek, és a következő szombatig megint ketten maradtak a bezártságban, beteg, idős asszonyával.

 

 

 

 

Amíg Emilia szunyókált egy kicsit ebéd után, Amál  gyorsan kivitte a mosószobába a szennyeseket, és megpakolta mosógépet. A szombat mindig csendesebb volt, sokan elmentek otthonról, vagy valami más programot készítettek a hétvégére, a mosoda ilyenkor szabadabb lett. Minden emeleten volt egy mosó-szárító helység, és emeletenként három lakás, ritkán esett meg, hogy nem kellett várakoznia.

 

 

 

 

Bedobálta a gépbe az egy dollár húsz centet, megvárta, míg a dob elkezd forogni, aztán visszament. Halkan, szinte pillecsenddel közlekedett, nehogy asszonyát felébressze. Amíg a gép lejár, addig ír. Írja az életét. Olyan kalandos, olyan zaklatott, hogy bestseller lenne, ha meg tudná írni. Nem is tudta, minek, kinek, hiszen annyira nem kíváncsi rá senki, de csak teltek a lapok, és a füzetek. „Majd egyszer, ha már nem dolgozom, - gondolta,- nekiülök, és megírom. Az unokámnak.”

 

 

 

Mikor el volt keseredve, tűzbe akarta vágni az egészet, de az utolsó pillanatban mindig meggondolta. Annyi óra, annyi gondolat volt benne, elszorult a szíve, mintha csak magát égetné el, mindig megkegyelmezett a sok teleírt füzetnek.

 

 

 

A gép lejárt, átpakolta a ruhákat a szárítóba, éppen bejött, amikor újra megszólalt a telefon a szobában. Villámgyorsan lépett, és emelte le a beszélőt, de az asszonya már felébred. Hallotta vékony sivító hangját, ahogy hívja

 

 

 

- Amál, jönni be, kell pisilni!

 

 

Ép’ hogy beleszólt a telefonba:

 

 

- Halló, kis türelmet kérek - mondta, és ugrott az ágytállal, nehogy baleset legyen, mert akkor újrahúzhatja az ágyat.

 

 

- Ki csendeni?  Kérdezte az asszony.

 

 

- Nem tudom, ide siettem, - mondta neki.- Majd megyek, ha befejeztük a pisilést, és megtudom.

 

 

- Házalni való széles emberek – ismételte a fia szavait.

 

 

- Igen, lehet, hogy azok, de azért rákérdezek, mit akar, hátha Edmi úr, a maga fia szólt ide.

 

 

Az ágytálat a fürdőbe vitte, letette, aztán ment a telefonhoz, de ott már csak a vonal egyenletes búgása hallatszott.

 

 

- Hogy a nehézség essen beléd! - motyogta a foga közt,- megszalajtasz, te gengszter, aztán nem szólsz? Kapjon el a szapora!

 

 

Ezzel minden dühét kiöntötte, ment és elintézte a fürdőben az otthagyott végterméket, kifertőtlenítette az edényt, és szaladt a száraz ruhákért a mosodába.

 

 

 

Ment a napi teendő, lassan elérte az este is, Emiia ma kicsit jobban elfáradt, hamarabb aludt el, Amál  tudta, nem lesz nyugodt éjszakájuk, mert ilyenkor hamar megébred, rossz alvó, és keveset is alszik, olyan éber, ha a szomszéd feljön a lifttel, arra is felijed, és olyankor csak nyomja a csengőt neki, vagy kiabál, hogy az egész szint felijed.

 

 

 

Mikor a fiai ott vannak, mindig halálra eszi magát, mert az öregséggel valahogy rátört a zabálás, nem is eszik, hanem fal, zabál, mint aki soha nem evett. A fia már megkérdezte nem egyszer, miért olyan éhes a mama mindig, tán nem kap eleget? Pedig ő rendesen ad neki, persze nem akkor, mikor kér, mert Emiia mindig kér. A múltkor azzal vádolta meg, hogy nem ad neki enni.  Edmi, meg is haragudott rá, mondta,” ha nem ad rendesen a mamának, felmondok.”

 

 

Szerencsére hamar kiderült, hogy a mama nem emlékszik, mert az egyik ünnepen Edmi családostul jött, hozta a feleségét is, és a mama azon a délutánon háromszor kért ebédet, mondván, még nem kapott. Ed’ meg adott neki. Kisvártatva a mama rosszul lett, és mindent összehányt. Azóta, elhiszik neki, hogy a dolog nem valós, amikor Emi azt mondja, napok óta nem kap rendesen enni.

 

 

 

Lefekvés előtt, még a szoba WC-re ültette az öreghölgyet, amikor újra megcsörrent a telefon.

 

 

 

- No, most kiosztalak- gondolta, és kikapta a telefont.

 

 

- Halló!  Szilágyi lakás! -Szólt bele,- kérem, szólaljon meg, ne szórakozzon itt velem, mondta kicsit nehézkes angolossággal.

 

 

- Ne erőlködjön, értem a magyart, súgta halkan egy férfihang.

 

 

- Kicsoda maga?  -Szegezte neki a kérdést Amál. - Kit keres itt?

 

 

-Emilia Herbert ott lakik?

 

 

- Őt keresi?

 

 

- Igen.

 

 

- Nem adhatom. Az asszonyom beteg. Mit üzen neki? Maga kereste már régebben is?

 

 

- Meddig lesz beteg? Kérdezte a férfi.

 

 

- Amíg él, mert ez már az öregség betegsége, felelte Amál. Mit akar tőle?

 

 

A vonalban egy kattanás jelezte, hogy a másik oldalon letették, és csak a búgó hang hallatszott megint.

 

 

No, itt valami nagyon nem tiszta- gondolta magába, én ugyan meg nem mondom a fiúknak, de az asszonyomnak se.

 

 

Leszedte az asszonyát a szoba WC-ről, ágyba rakta, beadta neki az éjszakai altatót, aztán ment tusolni, Az éjszaka csendes volt. Egy darabig nézte az ablakon át a város fényeit, aztán kikapcsolta a klímát, és lefeküdt. A hőség dőlt a falakból, de éjjel mégis lekapcsol, mert a klíma monoton zaja nem hagyja aludni. Éjjel valamelyest csitul a meleg is. Ilyenkor meztelen alszik, csak egy lepedő van rajta.

 

 

 

Éjfél lehetett, mikor teli erővel csengetett az asszonya.  Félkómás állapotban ugrott ki az ágyból, belebújt a hálóingjébe, és szaladt a szobába.

 

 

 

Emilia az ágy előtt ült.

 

 

- Mi történt magával? Kérdezte az asszonyát.

 

 

- Leesni, nem bír vissza, -sírta

 

 

- Fogja át a nyakam, hajolt föléje, és el ne engedje, majd felállítom.

 

 

Aztán nekifeszült, majd megszakadt, mire felállt, nyakában a nyolcvankilós tehetetlen testtel. Nekitámasztotta az ágy szélének, aztán hanyatt fektette, majd felrakta a lábait, és betakarta. 

 

 

Folyt róla a víz, a hálóing rátapadt.

 

 

- Felteszem a rácsot - mondta az asszonynak, ha még egyszer leesik, eltörhet valamije, és akkor kórházba kell vinni.

 

 

- Nem akar rács, nem kell! Tiltakozott Emilia.

 

 

- Muszáj!

 

 

Azzal kiment a hallba, előszedte a krómozott rácsot, beillesztette az ágy két oldalán található lukba a rács kampóit, és ráparancsolt az asszonyra ki ne rángassa belőle.

 

 

Kiment a fürdőbe, egy nedves kendővel áttörölte a testét, aztán lefeküdt. Elmúlt egy óra, éjjel.

 

 

Hatalmas robajra ébredt, hirtelen nemtudta hol van, aztán arra gondolt, lehet, hogy reng a Föld. Mire magához tért és az órára nézett, látta kettő elmúlt, és a zaj a Emili szobája felől hangzott.  Az ágy melletti kisszekrényen minden este hagyott egy zárt, csőrős kiöntővel rendelkező kancsóban vizet, amibe citromkarikákat vágott, ha asszonya megszomjazna, le tudja venni, és a kiöntőből tud inni, anélkül, hogy ráborulna a kancsó tartalma, vagy felkeltené őt, egy pohár víz miatt.

 

 

Az történt, hogy az asszony inni akart, de nem érte el jól a kancsót, és addig motoszkált, míg leverte. A cserépkancsó tele vízzel, a padlón eltörött.

 

 

- Lenni szomjas, adni nekem víz.

 

 

- Hozom, -mondta Amál,- de majdnem sírva fakadt. A szoba úszott, ezer cserépdarab, meg citromkarika szanaszét.

 

 

Kiment a fürdőbe, vödörrel, lapáttal, felmosóval jött vissza, rendbe tette a parkettát, majd készített egy nagy pohár limonádét, és megitatta az asszonyt.

 

 

 

A hőség nem akart alábbhagyni, de lengedezett némi szellő, kinyitott minden ablakot, hogy frissüljön a levegő egy kicsit. A látóhatáron már pirkadt a hajnal, három elmúlt. Csak úgy, rázuhant az ágyra, be se takarózott. Érezte a derekát, sajgott, fájt, meghúzta magát. Jó lenne még egy-két órát aludni, sóhajtotta, és behunyta a szemét.

 

 

 

 

2011-3-3