Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Idegenben

Részlet a kisregényből

 

Megjött a szerelem is

Belesimultam a sorsba. Nem lógtam ki, nem voltak zűrös ügyeim, tanultam, nem lázadtam. Eléggé befeleforduló, lefojtott emberré váltam, mint a tűz, ami kevés oxigénnel ég. Ritkán engedtem utat a szabad érzelmeknek. Uraltam őket. Az általános iskola befejezése után, apám azt akarta szakmám legyen. Villanyszerelő lettem. Aztán megérintett az érzelem is. Valami egészen más lényeknek láttam a lányokat. Megjött a szerelem. Csodálatos, mámorító érzés volt. Az igazira is ráleltem, ment minden, ahogy kell, jöttek a dolgok normális sorrend szerint. Házasság, gyermekáldás. Gyönyörű kislány, időre. Imádtam. Emlékszem, olyan törékeny volt a kicsiny teste, alig mertem megfogni, nehogy összetörjön a kezemben, vagy fájdalmat okozzak neki a szorításommal. Az élet csodája volt. Mintha belőlem szakadt volna ki. Még jobban szerettem a feleségem, hogy apa lettem. Szép volt, kívánatos, fiatal és értelmes. Nem tudom, más hogyan látta, nekem az volt. Nagy szerelem volt. Teljes összhang. Egymás papucsai lettünk.
De nemvoltunk a magunk urai. A szüleimnél laktunk és zsúfoltan. Többet szerettem volna  kapni az élettől, és adni a nőnek, és a kislányomnak, akiket imádtam. És akkor. De itt, nem volt lehetőségem a többre. Asszonyom osztotta a gondolatot, és a gondolat tettet szült.
 
Akkortájt már lazult a vasfüggöny, ki is lehetett rajta kukucskálni, és én ezt lovagoltam meg. Kértem, és kaptam kiutazási engedélyt, egyedül, a szeretett nőt, és kicsi gyermeket itt tartották zálogként, hogy legyen, akikért visszajövök.
Ahhoz, hogy el tudjak indulni, nagyon össze kellett kaparni az útravalót, még a jegyűrűinket is zálogba adtuk, hogy meglegyen a pénz az útra. A pakk nem volt nagy. Szerény kisbőrönd, néhány fehérnemű, pulóver, és némi pénz. Egyedül mentem. Ausztria felé. Az első állomás Bécs volt. Május, még hűvös, esős. A hatvanas évek vége.
 
Soha nem lehet elfelejteni.

Ahogy befutott a vonat Bécsbe, elindultam szállást keresni, de valami országos nagy népünnepély volt, mert minden szálloda megtelt. A eső esett. Gondolkodtam, mit tegyek? Nem akartam az éjszakát pályaudvaron tölteni, féltettem kevés kis motyómat, irataimat, és a pénzt, amit magammal vittem.
A háborúnak immár huszonöt éve vége van. Most láttam meg a különbséget az itt, és az otthon között. Gyermekként nem tudtam, mi a diktatúra, csak sejtettem a szüleim tekintetéből valamit, amit nem lehet megfogalmazni. Valahányszor döntés előtt álltam, mindig láttam, mintha ott lettek volna. Itt erősödött meg bennem, hogy nincs visszaút.
A terv az volt, hogy másnap reggel indulok tovább Salzburgba, és az este, az éjszaka leple alatt jutok át a határon, Németországba. A terv kész volt és, nem akartam kockáztatni. - de most úgy döntöttem, azonnal tovább megyek. Megvettem a jegyet Salzburgba, és vonatra ültem.
Késő este lett, már fenn voltak a csillagok, mikor a városba befutott velem a vonat.
Taxit kerestem. A sofőrnek elmondtam, hogy a határra igyekszem. Reckíroztam, és nyertem. A taxis rendes volt, segített. Elvitt a város végéig, és elmagyarázta, merre menjek, hol tudok átjutni. A hegyen át. A határőrök nem szerették a hegyet, főleg nem az éjszaka sötétjében, esőben. A síkon könnyebben beléjük szaladhattam volna.
Nekivágtam, a hegyen át. Az utat keresztezte egy kisebb patak, amin át kellett jutni. A kivilágított főútra nem mertem felmenni. Nem volt mit tenni, belegázoltam. Eleinte sekély vizű, de ahogy beljebb haladtam, egyre iszaposabb lett az alja, mellig érő vízben evickéltem át a túlsó partra, a ruhám mocskos, sáros lett. A csillagok pisla fényénél botorkálva mentem, nagy nehezen kievickéltem, a túlparton csavartam a ruhámból a vizet. Fáztam, dideregtem, de volt célom... Az eső már elállt, az ég kiderült, de minden vizes volt, és a májusi éjszaka a hegyek között, bizony hűvösnek bizonyult.
Igyekeztem, hogy ne keltsek zajt, feltűnést, bár a táj lakatlan volt, de a határ közelsége nem adott biztonságot. Féltem, hogy beleszaladok egy határőrbe.
A sötétben, messziről megpillantottam egy település fényeit. Arra vettem az irányt. Tudtam, az már Nyugat Német terület. Ahogy közelértem, az éjszakai csendben észrevettek a kutyák, és elkezdtek ugatni. Ez nem jó jel. Ha elkapnak, abból nagyobb baj lehet. Visszafordultam, és egyenesen nekimentem a határnak. Fáradt, elcsigázott voltam, de tele reménnyel. Egyszerűen odamentem, és bejelentkeztem. Megálltam a határépület nagy kétszárnyas ajtaja előtt. Benéztem. Bent, egy tágas helységben, nekem háttal ültek az örök keresztbe rakott lábuk az asztalon.. Beszélgettek. Ahogy belépetem, egy felállt, aztán a többiek is felugrottak, és pisztolyt fogtak rám. A bőröndöt elejtve, két kezem feltartva jeleztem, hogy nincs rossz szándék bennem. Kézzel-lábbal magyaráztam, mi szél hozott oda.
Egy pillanatra lebénultam.
.Arra gondoltam, amit elhatároztunk. Végig akartam csinálni -  de vajon lesz rá lehetőségem?
2011-1-30