Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                     In-memoriam

 

 

Nem tudtam. Nem hittem, nem értettem.

Későn nyílt szemem arra az útra. Ez természetes, az ember mindig előre figyel, visszafelé csak akkor tekint, mikor az út előtte fogyni kezd.

 

Nem hittem gyermekként, hogy egyszer megöregszel, és nehezedre esik a járás. Nem is értettem, miért a sóhajtás két hajlás között? És nem tudtam, ami akkor előttem zárva volt, te már régen egy más világ kapujában ácsorogsz.

Nem bírtam bölcs belenyugvással szemlélni a költözésed. Lassan, morzsánként vitted el magad, szinte észrevétlen. Lettél naponta kevesebb, testben, és szellemi valódban.

Most értelek. Magamon figyelem a stigmák megjelenését, és érzem, a vége felé gyorsulnak a hulló homokszemek. Ahogy visszanézek, most látlak igazán. Akkor már csak nekem voltál. Fogtad a kezem, vezettél. Miközben a lábad már túl volt a mezsgyén. Az eszed még mormolta halkan, mitől jó a kelt kenyér, és mikor kell készülni a télre, a nyár zamatát, mikor mi őrzi, és a tavaszban, mikor kell a magot földbe tenni, hogy legyen folytatás. Még elmondtad, „húsvétra meszeld ki a házat” meg azt is, hogy szellőztessem ki az eltett ruhákat, és mikor kell szedni a levendulákat, hogy illata legyen, ha jön a tél.

Ötvenöt éve. Azóta akarok szólni rólad, de nem megy. Nem férsz a tollamba. Még az árnyékod is hatalmas, fölém tornyosul. Hogyan préselhetnélek be semmi papírlapok közé?  Hisz meghatározni se tudlak. Nem volt hangos szavad, mégis, amit kimondtál, élt, mint a törvény, és védett, örvény nem nyelt el, ha ráhagyatkoztam. Szerény és csendes, mindig bölcs. Mosolyod, itt él a lelkemben. „Az igazságnak sosincs nagy hangja”, mondtad, és nem is értettem, amikor viharosan érveltem, és harcosan védtem igazam.

A vége felé, az utak összemosódtak. Most értem, hogy beszélgettél a mamáddal, korán elment kicsi lányod óvtad, és biztattál engem, hogy ne feledjem, az egyenes út a legegyszerűbb, mégis, a legnehezebb, de letérni róla nem érdemes.

A nekem fosztott libatollak dagadnak párnáimban a napon, és ahogy tisztogatom, kezed melegét érzem.. Mozdulatod-éled kezemben, ahogy megpaskolom, és ahogy az ágyat rakom pihenőre.

Rád gondoltam közben, drága szülém.

Hiányzol.