Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Intelem

  

Oly rég nem repültem már.
Szárnyam megbénult csendben.
Milyen a lebegés fenn
- ég és Föld között- szépen,
lassan, el is felejtem.

Pedig oly nagy a forgalom.
Suhognak fenn selyem szárnyak.
Tavasz jött, és fényre vágytam.
Mögöttem szürke csendben,
lopakodtak néma árnyak.

Szemed figyeltem, hogy ragyog?
- nem égtek benne csillagok-
mosoly se ráncolta arcod,
kemény hidegséggé lettél,
ellenem vívtad a harcot.

Parnasszuson nagy a nyüzsgés.
Jó lenne velük dalolni.
A zene halkul, elakad,
tévesztem a ritmust is már,
ólom húzza a lábamat.

Sír az ég, ereszem csobban,
lélegzik, kizöldül a kert,
lelkemben a jég felolvad,
ha karod néha átölel.
Keresem, a lelked hol van?

Mosolyod az én nyugalmam.
Ölelésed biztonságom.
Álmod, nyoszolyád, én vagyok,
bármit is  hoznak az évek,
mindig melletted maradok.

Engedj hát néha repülni!
Nem glóriákat akarok.
Borostyánkoszorú sem kell,
elég, ha néha dalolok.
Jól esik, ha észreveszed,

(És néha meg is hallgatod.)
2014-4-19