Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karácsony 1947

.
(Nagyszüleim emlékének.)

Aprócska ember voltam, a háború utáni évek nyomorúságában egy vidéki sáros kisfaluban kezdtem az elemi iskolát. Nagyszüleimmel éltem, mert az apám hadifogoly volt, és még két nagybátyámról nem tudott öreg szülém semmit. Siratta is őket eleget.
Szegények voltunk, de a szeretet sohasem hiányzott sem az otthonunkból, sem a szívűkből.
A karácsonyt mindig nagyon vártam, tele volt a szívem, örömmel teli kíváncsisággal. Szülém már napokkal előtte elkezdett sütni, és takarítani. Ki suvickoltunk mindent, a rézlámpást, ami cifra fehér és virágmintás burától övezve lógott a mestergerendáról, a lámpaüveget, a tenyérnyi ablakokat, és a földpadozatot-, merthogy földes volt a vályogház alja is, amit sárgafőddel mázoltunk fel ünnepre. Olyankor mindig elhatároztam, hogy megvárom a Jézuskát, hogy elmondhassam neki, ne csak pattogatott kukoricát meg almát, meg diót rakjon a fára, mert az nekünk is termett a Dollárhegyen, meg a Páskomban, hanem olyan finomságokat is, mint az iskolában osztogattak a gyerekeknek. A háború után ugyanis, csomagok jöttek, vöröskeresztes csomagok valahonnan messzi országokból, és azokban olyan dolgok voltak, amiket én addig sose láttam. Szardínia, kakaó, csokoládé, meg igazi narancsok. A hadiak - már akinek nem jött haza az apja a háborúból - ruhákat is kaptak, és igazi új ruhákat, amit én sose, mert a nagyanyám, vagyis szülém rokonságában hat jány volt, és a kinőtt ruhákat mindig én kaptam meg, mert én voltam a legkisebb.
Este mindig korán ágyba parancsolt szülém, mert éjjel felkeltünk, és mentünk az éjféli misére. Ma is emlékszem a hó nyikorgására, a puha neszezésekre, az olajos lámpásra, amivel az úton világítottunk. Szemet gyönyörködtető volt a sok gyertyától fénylő templom, az oltár előtt a Betlehemes, ahol szinte életnagyságban feküdt a Kisjézus a jászolban.
Abban az időben még nem volt villany a falvakban, így nálunk sem. Én még petróleumlámpa, vagy olajmécses mellett írtam a leckéimet, mert gyakran petróleum se volt, vagy pénzünk nem akadt rá.
Persze a Jézuskát mindig lekéstem, mert mire az éjféli miséről hazamentünk, már ott állt a kicsi boróka fa, mert ugye háború után a Jézuska is szegény volt, nem tudott fenyőt vinni mindenhová, meg azt mondta a nagyapám, hogy mi a falú szélen lakunk, és mire hozzánk ér, már elfogynak a fenyőfák, és csak kicsi marad, meg az is csak boróka.
A fa alatt persze mindig volt valami, aminek örülni lehetett, néha méz, néha egy kötött kesztyű, vagy egy vesszőből font kisputtony, hogy legyen miben szüretelni, de akadt rongybaba is, meg kukoricafosztásból „csuhéból” készült fedeles szatyor is az iskolakönyveimnek.
Este mézes gubát ettünk, ami akkoriban gyakran nem igazi mézes, csak melaszos volt, de nekem akkor is ízlett. Szülém pereceket
sütött, meg bélest, diósat, mert az termett, de mákost nem, mert nem tudtunk mákot vetni abban az esztendőben, így, hogy ne legyen egyhangú a dolog csinált szőlős bélest. Szüret után mindig kötöztünk fel érett szép fürtöket a padláson, ahol karácsonyra megaszalódott, meg ki is fagyott, és azt tette szülém a bélesbe. Én persze a diósat jobban szerettem volna, de abból nem volt szabad enni, mert másnap jöttek a nagybátyáim az ángyaimmal, és a dióst nekik adta szülém, mi majd akkor eszünk - azt mondta - ha marad. „Mégse adhatom nekik a szőlőset, még azt hinnék, hogy kódosok lettünk” mondogatta. Persze a nagybátyáim azért tudták, amit tudtak, mert amikor elmentek, minden megmaradt, mindig azt mondták, nem is éhesek, sőt nekik is annyi van, hogy ha nem hoznak, rájuk romlik, így mindig hoztak valamit. Vagy egy kis disznótorost, vagy tojást, esetleg tíz kiló krumplit, kézzel gyúrt tésztát, meg hasonlókat. Szegény szülém nem győzte törölgetni a szemit, hogy milyen jó az Isten, legalább a gyerekei nem éheznek. Igaz, mi se éheztünk, mert volt mindig ennivaló, csak hát talán nekem nem volt elég, nem mintha sokat ettem volna, csak valahogy gyakrabban voltam éhes, mint ahányszor evésideje volt. Ez a karácsony más volt, mint a többi, talán szegényebb, talán szomorúbb, vagy csak én láttam így.
Mire megjöttünk az éjféli miséről, a kisboróka most is ott volt a házban - amit úgy kell érteni, hogy az a szoba volt, a pitvar meg a konyha, és volt még egy tisztaszoba, ahol nem laktunk, meg volt egy kamra. Szóval a házban, az ablak alatt, a lóca és az ágy között , ott állt akkor is a fa, rajta a szokásos felfűzött pattogatott kukorica, a felkötözött szalonnabőrrel kifényesített apró sárga meg piros alma, pont olyan, amilyen nekünk is termett, meg arany-ezüst porral befestett diók, amibe hegyezett hurka pálcikák voltak dugva és úgy lettek felkötözve.
Mindig elgondolkodtam azon, hogy ennyi mindent hogyan tud a Jézuska elvégezni, de szülém azt mondta, hogy az angyalok csinálják. Hát így már egészen más a helyzet.
Nagyapám sose jött velünk az éjféli misére, mert azt mondta, meg kell fosztania a szárat a tehénnek, meg el kell hánynia a havat, meg összevágni a lefosztott kukoricaszárat, hogy másnap szülém tudjon vele befűteni a kemencébe. Mire megjöttünk szülémmel, nagyapám már ott ült a kemencepadkán, pipázott, és szokatlanul csendben volt. Máskor ilyenkor még mesélt nekem, de most hallgatott. Megleltem a Jézuska ajándékait a fa alatt, egy gumicsizmát, két meleg gyapjú kapcával, meg egy hatszínű ceruzás dobozt, aminek nagyon örültem, mert színezni lehetett vele az öltöztetős papír baba ruháit. És volt még széles szalag masninak a hajamba. Énekeltünk egyet a „Menyből az angyalt”, meg a „Szentséges éjt”, és bevackolódtam a kemence sutba, ahol Timbivel, a fekete kandúrral osztoztunk a jó melegen. Szülém elfútta a lámpát, és lefeküdtek ők is. Valahogy annyira tele volt a szívem örömmel, meg gyönyörűséggel, hogy nem tudtam elaludni, és csak néztem a vakító fehérséget, ami az ablakon át beverődött a szűz hóról, és hallgattam. Egy kis időre arra lettem figyelmes, hogy szülém, meg nagyapa suttognak, és szülém néha szepeg. Megrettent a szívem, hogy mi lelte, és főleg, hogy mi lesz velem, ha baja esik, de szólni nem mertem, mert az nem volt szokás, nálunk a gyereknek „hallgass” volt a neve ilyen esetekben.
A csendet fülelve tudtam meg, hogy az egyik nagybátyámról -az ötből- hír érkezett. Valaki hazajött a faluba, akivel a fogságból üzent. Él, de kórházban van, mert megsebesült. Mondák hogy hol, de az olyan messze volt, hogy a gondolat is elfárad, mire odaér.
Nehéz lett a szívem, mert sajnáltam szülémet, aki mindig siratta a fiait, engem meg szegény kis árvámnak, meg kiscselédemnek hívott. Az én apám is fogoly volt valahol, csak én nem tudtam merre.
Lassan-lassan elnyomott az ólmos melegség, és belesimultam az álomba.
Ez a karácsony esete más volt, mint a többi, talán kicsit szomorúbb, pedig szülémék mindent megtettek erejükön felül is, hogy én mindebből a szörnyűségből, ne érezzek meg semmit.
Másnap reggel csak a szemük volt pirosabb, amikor felkeltünk, amire azt mondta szülém, hogy megfútta szél.