Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Kép

 

Kedi.

Nem tudom honnan, kitől kapta ezt a nevet, de igen büszkén viselte.
Próbáltam valamiféle értelemet csiholni a névből, de semmi okos nem jutott eszembe. Megfejthetetlen szó maradt, mint maga a viselője. Mert Kedi az volt. Megfejthetetlen.

Amikor a családba kerültem, Kedi már ott élt, és rangsorolt is azonnal. Amikor beléptem a meleg gőzölgő, félhomályos otthonába, furcsa, ideges rángás futott végig rajta, mintha azt kérdezné, mi a fenét keresel te itt? Ki hívott? No eredj innen! És nagyot toppantott. Meg is ijedtem. Szülém szoknyájába kapaszkodtam, és mögé bújtam.

Kedi hátrafordította a fejét, és aláhajolt, nagy koronája majdnem a földet súrolta, mint a bika, mikor öklelésre készül.
Szülém a farára csapott, és rá kiáltott! Hé! Te! Bhorrr! jött a válasz, a kitáguló orrlukakból, és a szemei semmi jót nem mutattak.
Kihátráltam, nem akartam feszíteni a húrt tovább, mégiscsak erőfölényben volt velem szemben, és különben sem értettem, mit akar kommunikálni velem. Az ajtófélfa menedékéből sandítottam befelé, olyan, ha kell, futok, állásból.

Szülém közben odatette a háromlábú széket, és a zsétárból meleg vízzel elkezdte mosdatni Kedi méretes emlőit. Majd amikor végzett vele, kitette oldalra, és szólt, hogy vigyem, öntsem ki. Fogta a surcába tűrt törlőkendőt, és szárazra törölgette Kedi telt kebleit, ezután mogyorónyi tiszta vajjal átmasszírozta, és elkezdődött a tejelés.
Szépen, mint egy szimfónia, ütemesen húzogatta két, marokra fogott kézzel, a telt bimbókat, és a lábaközé szorított zsétárba, surrogott hófehér sugárban, a friss, meleg fehér tejecske.

Kedi lenyugodott, engedte a fejést, nem tartotta vissza, ment is, csiiirr, csuuurr,ütemesen, folyamatosan,  mint egy szimfónia. Aztán, amikor a csiiirr-csuuurrok hosszai rövidültek, tőgyet váltott, hogy mind üres legyen.

Kedi közben unottan hajtotta a farkával a rátelepedő legyeket, néha, türelmetlenül rántott egyet a fejével is, de e mellett unottan  rágott, mert ilyenkor mindig kapott a jászolba valami rágnivalót.

Mikor mind a négy tőgy kellően kiüresedett, szülém újból előkapta a törlőt, megtörölgette a nemes testtájékot, nehogy a legyek becélozzák, kitette a zsétárt, feltápászkodott,  elvette a széket, és ezzel befejeződött az esti műsor a fejés.
Szülém azt mondta, meg kell ismerkednem Kedivel, mert majd én vigyázok rá, ha legelni kiengedik, és ehhez kell, hogy ne legyek idegen neki, különben nem hallgat rám. Noiszen! Hát, hogy majd ez nagy behemót állat hallgat is rám?! Mi vagyon én az ő szempontjából? Mint tyúknak a kukac, még annyi se. De szülém azt mondta, csak határozottan kell neki szólni, és tudni fogja, ki a gazda.

Fűtött a fenenagy öntudat, próbálgattam én, de vagy a hangom nem volt elég erős, vagy Kedi lett süket, mert csak rámnézett, és a saját akarata szerint szépen tovább tette azt, amit nem lett volna szabad, például, bement a kukoricásba, és a mislingek tetejét kezdte zabálni.

Öregapám csinált nekem csattogó végű kis ustort, és meg is mutatta, hogy kell használni, ha nem akarna szót fogadni. Csattogtam is, olyankor megint visszafordult, rám nézett, majdnem olyan tekintettel, mintha azt jelezné, ni már, köhög a bolha, és tovább zabált. Már tudtam, hogy nem dicsérnek meg, elkeseredésemben nagyot csaptam az ustorral a farára, mire aztán jobbnak láttam elszaladni, mert a két hátsó lábával az égnek akkorát rúgott hátra, hogy majd az orrára esett.
Kiabáltam is öregapámnak, hogy gyüjjék má, mert a Kedi  nem fogad szót.

Öregapám jött, szelíden, huncut mosollyal a szemiben, megpödörte a bajuszát, elvette az ustort, csapott egyet a levegőben. Héjj! Te! kiáltotta, és Kedi, mint a kezes bárány meg se fordult, hiszen ismerte már a hangot, abbahagyta a zabálást, és kiballagott a kukoricásból a dűlő szélire, mint aki azt mondja, bocsánat, észre se vettem, már ott se vagyok, lustán elkezdte tépegetni a porcfüvet.

Eljátszottuk ezt még egy párszor, aztán a nagy áttörést az hozta meg, hogy egyszer fejés közben, elkezdem vakargatni a hátát, meg a nyakát. Jól esett neki. Annyira, hogy még az evést is abbahagyta.
No, gondoltam, most meg vagy öreg! Kezdtünk összemelegedni. Mikor bejött a csorda, és Kedi megállta a kapu előtt, friss vized kapott a vályúba, jó sokáig ivott, ott is elkezdtem vakargatni, hát, megadta magát.
Odáig jutottam vele, hogy szülém azt mondta, próbáljam ki a fejést.

Ahogy a széket alá tettem, Kedi rúgott egyet, és a szék csak úgy repült a jászolig. Aztán hátranézett, és toppantott. Úgy gondoltuk ennyi elég is első kísérletnek, marad a vakargatás. Így ment ez hetekig, amíg egyszer megengedte, hogy odaüljek, de a fejés nem könnyű munka, a kezeim gyengék, és kicsik voltak még, Kedi meg megmakacsolta magát, nem adta le a tejet, így aztán szülémnek kellett befejezni.
Nem tudom mi mozgatja egy ekkora állat lelkét, de az biztos, hogy tudja, ki parancsol, és a hol. Öregapámnak soha nem ment tilosba, nekem meg, ha észrevette, hogy csak én vagyok, szinte azonnal tudatta velem, hogy a jelenlétem semmit se jelent.
Amikor borjadzott, nagyon kellett mindig a segítség, és olyankor nem tűrt meg senki mást, csak öregapámat.

A kisborjak nagyon kedves kis állatok, az ártatlanság és az optimizmus a semmit se tudás biztos tudatával, teszi olyan bájossá őket. Kedi érdemes volt megfigyelni, hogyan neveli a csemetéjét. Nem volt mindegy, melyik oldalról bújik oda szopni. Ha a rossz oldalról ment, Kedi kihátrált, nem engedte szopni, és mindaddig így ment, amíg a kicsi meg nem oldotta a jó irányt.

Ha szülém megjelent, nem engedte meg, hogy én fejjem, ragaszkodott a gazda kezéhez.

Külön tanulmány volt a szeme, meg az orrlikai, mert abból nagyon lehetett tudni, haragos e, vagy elégedett. Ha haragos volt, én nem mertem újat húzni vele.
Egyszer a borja megharapta a tőgyit, és az nagyon fájhatott neki, szegény szülémet úgy rúgta fel zsétárostól, mint egy szalmabábut. A tej aznap hasznavehetetlen maradt, mind kiömlött az istálló földjére, ami nagy baj volt, mert a föld lassan beissza, és a tej romlandó  dolog, nagyon büdös tud lenni. Homokot szórtunk rá, de még így is, ki kellett hányni alóla a földből egy csomót.

Kedi különös külsővel is bírt, nem volt több ilyen a faluban, mert óriási kétfelé álló nagy szürke szarva volt, és ehhez olyan túlégett vöröstégla színű szőre, a homlokán, mint a lovaknak, fehér folttal. Nagy „rafkó” volt, annyi szent. De mindig le lehetett kenyerezni.

Nagyon sok jelzést értett, és a csordából mindig egyenesen hazatalált. Eleinte elébe mentem, volt olyan, hogy mögötte jövet, elkanyarodtam ott, ahol nem kellett volna, mert kíváncsi voltam valamire, gondoltam tudja az utat, majd beérem, de nem, megállt, mint aki figyel, és hátranézett. Ott állt, amíg el nem indultam a jó irányba vissza. Hogy honnan tudta, hogy nem megyek utána? Titok. Talán nem hallotta lépteimet. De hiszen a poros falusi úton, meztelen talpam nem is vert hangot.

Nagyon sokáig élt velük. Nem tudom hány évet, de nem volt több tehenünk, amire emlékezni tudnék. Ó Kedi volt, akit a járomba is fogtunk, és aki nekem családtaggá vált, hozzámnőtt mint a ház, az udvar, a hangok a szagok az ízek.
Mert otthonom volt , az egyetlen az igazi a szívemben. Igy van az emlékeimben is. Ha hazagondolok, sose az üres jászol, a roskadozó tehénistálló jelenik meg, hanem a meleg tehénke szagú ól, a parányi ablakában a pislákoló viharlámpával, a priccsel az balak alatt, és Kedivel, ahogy esténként békésen.

 

vissza a bemutatkozáshoz