Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép előtt

(J.L. A zsombékos c. képe alá)

Állok a rét szélén, süppedő mohás bársonyon. Lábam alatt meleg szőnyegként mozdul a talaj, érezni, hogy a mélyben nem szilárd. Buja növények, sás, káka, és valami erjedő sárillat. Távolabb bozótos, bokros, még messzebb a nádas suhogása.

Itt-ott kicsi víztükör, vadkacsákkal, a nádasban a nádi rigó eteti kicsinyeit, és néha hallani a varangyos béka vartyogását.

Ide csak az jön, aki ismeri a járást. Egyetlen rossz lépés, és elsüllyedsz. A mocsár lehúz, nem ereszt.

A széleken még szilárd a talaj, de érzed, alul nincs gerendája. Néhol nagyokat böffen, mint egy emésztő gyomor, fekete olajszín bugyborék pukkan a mélyből.

Beleborzongok.

Micsoda pokoli világ. Mintha a lélek bugyraiba szállnék!

Elbűvölve nézem a képet, és érzem a remegést a gyomromban. Ha lebukik a Nap, előjönnek a lidércek, és kóbor lelkek lebegő táncot lejtenek a nádasok felett.

Magába szippant a kép. Ízek, illatok, formák varázslata!  És a zajok! A neszek! A csend! Surranó szárnyak, és a nádasban fészkelők kucorgása. Mozgalmas, feszült, mégis nyugodt.

Szép!

Ez a zsombékos.

A festő csodásat alkotott!

 

2011-7-8