Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép

Képzelet-mozaik

(válasz egy meghívásra

amit szerettem volna elfogadni,

de túl későn jött)

 

Gondolatom messze szál

 - túl az őszi fellegen –

narancsvirág

illatát lopja ide nesztelen,

a nyár végi szél.

Mesél a csobogó esőcsatorna

hangján a tenger,

hallom,

ahogy lomhán,

a partra felvert hullám

kagylóhéjakat

tereget.

Hallom a siratófal hangját,

és Betlehem jászolindulóját.

Hunyt szemem mögött éled a kép.

Az Izraeli táj mozaikját

a szívemmel rakom,

vakon,

és színesítem minden hírrel,

hanggal, és minden levéllel,

mely onnan érkezik.

Ez a kép nő,

és színesedik. Látom a házad,

a kerted,

szőnyegek virágszirmait,

kerámiák hűvösét,

a város fényeit.

Látom templomok méltóságát,

hanuka lángjait,

és - mélyen, a zsigereimben-

érzem az ősök imáját.

Téged is látlak Barátom!

Őrzöm ezt a képet,

mit elém varázsol

– túl a fizikális határon –

a képzelet.

Szép lehet!

Bennem megszépült,

mint kedves arctalan arca,

kinek először a hangja ért el.

Féltem

ezt a napfényes tájat,

s a vágyat,

mit megismerése éltet.

Ne legyen valósággá szürkült fénykép.

mit végkép beskatulyázunk.

Maradjon

– mint ez a kis dal-

örök emlék, mit a vágy

szürkülni sosem enged.

 

1994