Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Kép

 

 

Konyhamalac

A szó ma is használatos, a jelentésén soha nem gondolkodtam el, valahogy  így jött a tudatomba, nekem azt jelentette, hogy konyhai maradékon felnőtt állat.
Igazából akkor értettem meg, amikor a nagy anyakocánk egy kismalaccal többet hozott a világra, mint ahányat táplálni tudott.

Nem tudom, megfigyelte e már valaki, hogy a kismalacok, ahogy kibújtak a világra, azonnal az anya csöcseit keresik, aztán ha rátalálnak egyre, általában mindig azt fogják a későbbiekben is megtalálni, vagy megkeresni.
Az eset úgy esett, hogy az utolsó kis röfögőnek nem jutott csecs. Már minden bimbó gazdára talált, a szegény kicsi pedig csak nyöszörgött, az anyakoca visszaröfögött neki, de nem tudott tenni érte semmit. Amikor a kis szopógépek jól laktak, a bimbó-nélkül maradó akkor kezdett keresgélni, de édes-kevés jutott akkorra neki, így mindig éhes volt, a fejlődésben lemaradt, két hét után teljesen szemmel láthatóvá lett, ha nem teszünk valamit, el fog pusztulni.

Az anya se vette jónéven, már szinte üldözni kezdte, jobbnak láttuk hát kiemelni az alomból. A konyhában az asztal alatt egy gyümölcsös deszkaládába frissen szárított szénába helyeztük el, és első időben kecsketejet kapott, később azonban már a kissé felvizezett tehéntej is megtette neki. A kicsi állat aranyos, mindenféle, még a vad is, kiskorában szeretetreméltón naiv, és bizakodó képe belevésődik az ember szívébe. Ez a kicsi szőke malacka is azonmód családtaggá vált nálunk. Főleg én kedveltem meg, ahogy felvetett  fejjel, mintha csak azt lesné, merre megyek, - figyellek, nehogy megszökj - baktatott utánam bárhová mentem a birtokon.

Nagy, szőke szempillái alól olyan kis okos tekintettel nézett rám, amikor vele foglalkoztam, néha azt hittem, mindjárt meg is szólal. Majd csak nézzenek utána, milyen intelligens és okos állat a disznó, senki el nem hinné. Szépen rendben kellett tartani, mert a kezdeti leromlott állapota miatt elkezdett a bőre koszmósodni, úgy kenegettük olajjal, és pucolgattuk, mint egy igazi kisdedet. És el is neveztük Rozinak. Hozzám, meg szülémhez kötődött a legjobban, mi voltunk a közelébe legtöbbet. A gyümölcsös ládát igen hamar kinőtte, és a tejevésről is elég hamar le kellett szoknia, amolyan mindenevő lett közöttünk, igazi konyhamalac, nem csak azért, mert ott is lakott, hanem mert minden maradékot meg is kapott, és rá is szokott. Csak csendben mondom, hogy sem a fekete kandúrunk, sem a fehér nagy komondorunk nem örült Rozinak. Hamar vetélytársak lettek, a kosztot illetően, mert Rozi mindent felfalt, és ha kevés lett, amit kapott, bizony Timbi- a kandúr – tányérjába is bele-bele nézett, aminek hatalmas pofozkodás, fújás, visítás lett az eredménye. Egetverő hadjáratok zajlottak közöttük, mert a kandúr  Rozin élesítette a karmait, Rozi pedig kitalált egy faros technikát, ugyanis mindig úgy fordult, hogy a hátsója legyen a kandúr felé, amíg a kandúr pofozkodott, ő addig is képes volt zabálni.

Amikor a konyhába került, kicsi farkincája kiegyenesedve lógott, szinte a lába közé szorítva,  ami a lehangolt árva, félős állapot kifejezője is volt. Közöttünk nagyon hamar izgő-mozgó jelző szerkezetté alakult a farkinca, és igen hamar a kunkor is megjelent rajta, öregapám akkor mondta, „no, mosmán megmarad!” Megmaradt. És szépen gyarapodott. Egyre szűkebb lett neki a konyha, próbáltuk is kitenni onnan, de nem ment. Olyan makacs volt, mint az öszvér, akárhová raktuk, mint egy szabaduló-művész, kitúrta, kirágta magát, és félóra múlva ott röfögött a küszöbön, egyszerűen nem lehetett kizárni, mert olyan keserves visításba kezdett, mintha nyúzták volna. Végül győzött, ott maradt velünk, nem kevés derültséget okozva tanulékonyságával, és ravaszságával mindannyiunknak.

Rozi, bármily furcsa is, de sose volt rendetlen. Mindig kiment a dolgát végezni. Odaállt a konyhaajtó elé, és az orrával bökdöste, ha ki akart menni, pedig erre nem tanította senki. Nem fetrengett a pocsolyába, még ha volt is ilyen az udvaron. Az egyetlen rosszasága az volt, hogy az ormányát nem tudta kikapcsolni, szaglászta a földet, és túrt. Olyankor a fenekére csaptunk, és nyakkantott egyet, aztán abbahagyta, de erről hajlamos volt hamar megfeledkezni.

Volt egy vizes edénye, ha abban nem volt víz, rálépett a tál szélére, ami ettől megbillent, és koppant, és mindezt addig tette, amíg oda nem mentünk adni bele friss vizet.
A kíváncsisága határtalan volt. Mindenbe beleütötte az orrát, szó szerint, így esett meg, hogy majdnem megkóstolta a marólúgot is, amit a mosásoknál használtunk. Az eset után sokáig fájt az ormánya, nem nagyon turkált, hónapokig fájlalta, ahol megmaródott, még szerencse, hogy nem volt annyira súlyos.

A hónapok múlásával Rozi konszolidált kigömbölyödött lénnyé alakult, „aki” képes volt arra is, hogy a boltba elkísérjen, nem lehetett levakarni, jött utánam, mint a pulikutya. Okos, kék szemével annyira figyelt, amikor beszéltem hozzá, és néha röffentett is, mintha-csak tudná, miről van szó. A kezünkből evett, és  nyáron napközben az ajtó előtt aludt, de estére nem lehetett kizárni.

Imádta, ha vakargatják, szinte kéjelgett, odafordította a hátsóját, hogy „tessék, itt vakargass!” Az egész család kedvence lett a Rozi. Szépen gyarapodott, már nyolc hónapos volt, kellően megtermett ahhoz, hogy konyhába útba volt, és hát valljuk meg, nem illett oda sehogy se.

Öregapám ki is mondta rá a szentenciát, újévre le kell vágni a Rozit. Dermedt csend lett a válasz, mindenki másfelé figyelt, mintha nem is hallottuk volna.
Persze tudtuk mindannyian, hogy nem lehet a végelgyengüléséig a konyhában, mégis, az hogy ki lett mondva az időpont, szörnyen hallatszott. Gond volt, és kellemetlen, mert bármily tiszta is volt Rozi, a disznószag azért nem vélt le róla, és a konyha szép lassan magábafogadta Rozi illatát, ami neki biztos nem volt kellemetlen, nekünk annál inkább. Meg a terjedelme miatt is, tűrhetetlen volt, hogy az asztalterítőt a szájába kapva lehúzta, és az asztalon levő dolgok hullottak, mint a nyári eső, őkegyelme meg  elkapta a kenyeret, és szaladt ki vele, hogy komótosan felzabálja. Szülém utána a sodrófával, vagy a seprüvel, de soha meg nem ütötte igazán, hamar elszállt a mérge és már csak mosolyogtunk a disznóságain.

Az idő viszont nem állt meg, eljött a nap, amikorra öregapám a halálos ítéletet kitűzte, de nem akaródzott neki se az ölésnek nekilátni. Elhívta hát  Molnár Jankót, szúrná le a Rozit.
Jankó el is jött, és ahogy ez ilyenkor szokás volt, egy  csajkába kukoricát tettek, azt rázogatva hívta oda a gyilok színterére Rozit, „akit” nem nagyon kellett csábítgatni, bizalommal teli volt az ember iránt, kunkori farka nagy lengetésével nyargalt a csörgő csajka után, aztán csak nézett Jankóra, és várta, mit ad neki. Jankó meg is döbbent, megvakargatta a homlokát a hátát, aztán lerántotta és belenyomta szívtájon a kést.

Szülémmel mi bementünk a házba, betemettük a fülünket arcunkat, hogy ne lássuk, ne halljuk a fájdalmas visítást, ami kicsit késve jött, mintha Rozi el se hinné azt a kegyetlenséget, amit elkövetett a legjobb barátja az ember ellene.Végül is, bevégeztetett.
Rozi ott feküdt, megcsendesedve, a hasán. Szalmát raktak rá, és ment a perzselés, majd a kaparás, a mosdatás, és  öregapám is kitörölt egy-két „füstöt” a szeméből. Szülém meg én, csak szipogtunk.

Fel dolgoztuk a Rozit, minden a helyére került, volt hurka, kolbász  szalonna,sonka, de nemigen fogyott.
Valahogy Rozi annyira hozzánk nőtt, hogy nem voltunk képesek jóízűt enni belőle.
.

 vissza a bemutatkozáshoz

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

jutka01@gmail.com

(Jutka, 2010.08.13 18:27)

Kedves Zsóka, eljöttem Hozzád és köszönöm, hogy olvashattam ezt a prózát... magam is épp a disznóöléseken gondolkozom mostanában és életem első prózáját egy iskolai pályázatra 9-10 évesen egyik kedvenc malacomról írtam... mindig elborzasztott falun élő nagymamámnál az ilyen..

Pécs

(uci, 2009.10.11 22:34)

Kellett ez nekem? Vasárnap esti bőgés...
Olyan szépen mesélsz Zsóka és úgy megszerettem Rozit!