Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép

Kövek a vízparton…

Zavaros, agyagos vízzel jött a tavaszi olvadás a Hórvölgyin, egész éjjel viharlámpák fénye pislákolt a töltéseken, ijedt emberek rakták a gátat, mentették amit lehet.
Évente kétszer jött a zuhatag, tavasszal a hóolvadást ontotta le a patak a mezőre, nyáron meg a zöld ár, a Mérdályus hozta ciklikus esők alkalmával.

A jeges ár volt a rosszabb, mert az vitte az őszi vetést, és a hideg miatt nehezebb volt a védekezés is ellene. A lezúduló víz lerakta az agyagos hordalékot, és lelassult, kicsi apró szigetek lettek, volt olyan hely, ahol a patak negyven méter széles árteret is hagyott maga után, tucatnyi apró szigettel, amin aztán tavasszal a hozott magok szépen kikeltek, és megfogták a földet.

A falu szélén becsületes mesteremberek laktak, akik a vályogvetésből éltek, úgy szállt ez apáról fiúra, mint egy örökség. Kiváló művelői közé tartoztak a Molnár testvérek, két Molnár család lakott egymás mellett, mindkét családban több fiú gyerekkel. Nyár derekára vályogfalu emelkedett a patakparton, a széles gyepűn, ami a kocsiút és a patak között húzódott. Az út másik oldalán álltak a vályogvetők házai. Akkoriban minden ház vályog téglából épült, és ezek egészségesek, jól szigeteltek - télen meleg, nyáron hűvös teret adtak- és tartósak is voltak, mert a jól vert vályog, ha kiszáradt, olyan volt, mint a beton, szét se lehetett verni.

Igazi tudomány volt, az öntésből vályogot csinálni. Sokszor elnéztem, kisgyermekként, a libákat, vagy a tehenet legeltetve, hogyan ásták a gödröt, hogy taposták benne a sarat, térdig feltűrt nadrágszárral, aztán hintették be pelyvával, majd pihentették, és újra taposták. Hagyták érni a földet. A vályogvető szerszám egy fa minta volt, kétoldalán fogantyúval. Kiszakították a vályogot, bele a mintába, két oldalán visszahajtva a kibuggyanó sarat, megpaskolva, hogy jó kemény legyen, majd lesimították vizes kézzel a tetejit , körbe élet húzva neki, és szépen a fogantyúval kihúzva a mintából. Eggyel utána újra ugyanez a művelet, csak a mellette álló vizesvödörből ki kellett vizes ronggyal húzni a vetőt, hogy a következő adag ne ragadjon az oldalához.

Pár napig szikkadt a tégla, majd élire állították, és ha már fehéredett, akkor laza hézagos sáncokat raktak belőlük, és ha teljesen kiszáradtak, akkor kazlazták, letakarták a tetejét szárral, hogy az eső ne verje szét, sőt ponyvát is raktak rá, ha sokat esett, és téglanehezékkel fogták meg, nehogy a szél alákapva lefordítsa róla.

Az apró szigetecskék lassan eltünedeztek, mert a vályogvetők elhordták a jó erős agyagos öntés földet, és a helyükön tavacskák lettek, amit belepett a zöld békanyál, és igazi szúnyogfészekké alakult, amit viszont állandó fecskerajok vettek körül. A gödrök széleit benőtte a nagy lapulevél, meg a bürök, és jó kis búvóhelyek alakultak ki a bokrok közötti földdarabon, ahol nyaranta elbújhattunk, és sutyoroghattunk mindenről, ami sejtelmes, rejtelmes, és számunkra még varázslatos meg megfejthetetlen volt.

Putyókáztunk is olyakor, ami abban állott, hogy ki-ki vett egy sárkupacot magának a jó kis agyagos öntésből, kigyúrta, mert fontos volt az állaga, hogy nagyot szóljon majd, ha odacsapjuk. A kupacból egy kis maréknyit kivéve, körbe forgatva mint a korongon az agyagformázók, egy doboz szerű kis nyitott hengert formáltunk, tenyerünkbe vettük, jó nagyot kellett beleköpni, és erősen földfelé a szájával földhöz csapni. Ilyenkor nagyot puttyantott, vagyis , mint a levegővel felfújt, és odacsapott papírzacskó, nagyot szólt, és mint egy bombatölcsér ütötte seb, olyan luk tátongott a falán, amit a másik félnek be kellett foltoznia, vagyis a saját sarából annyit elvenni, ami befedte a lukat. És ez így ment, amíg az ellenfél el nem vesztette a sárbankját.

Jó játék volt, vérre ment, néha a vesztes annyira felbőszült, hogy mérgibe az utolsó foltozó sáradagot beborította a győztes képébe, aki aztán moshatta magát, ha otthon nem akart kikapni.
Voltak érdekes játékaink is, a bürök levél szárából – ami csöves szár volt- vagyis olyan volt a belseje, mint egy cső, indián fújó-nyilat készítettünk, és azzal célba fújtunk. Ez rém egyszerű dolog volt, csak erős öreg bürök szár kellett hozzá, és a patakban ki kellett mosni, mert a csöves részében nyálkás nyúlós váladék volt, aztán levágni, és vékony vesszőből, amit fehérre pucoltunk a héjjától, meghegyezett nyílvesszőket faragtunk, majd becsúsztattuk a bürök szárába, és nagy erővel kifújtuk. Ha jól passzolt, se tág, se szoros nem volt a nyílvessző, több méterre is elszállt.

Volt a háború után egy igen jó kis barátunk, a Panyi Pityu, aki nagyon ügyes kezű fiú volt, sárból igazi kisházat tudott csinálni, ablakokkal, ajtóval , még törött üvegcserépből ablaküveget is rakott a házba, és csináltunk igazi udvart neki, kicsi kerítéssel, az udvarba sárkutyával, meg tehénkével, disznókkal, szóval egy egész porta volt. Nagyon szerettük Pityut, olyanokat tudott, mint például a fogán kizongorázta a Für Elizt, meg a boci-bocit,. de csodálatosat játszott a szarufésű sűrű-fogú oldalán is, meg üres befőttes üvegeket töltött meg vízzel, úgy, hogy lépcsősen mindig több, majd kevesebb vizet tett bele, és fapálcával játszott rajta.

Jó csapat voltunk. Egészen addig, amíg Panyi Pityu ágynak nem esett. Sokan voltak testvérek, azt hiszem nyolcan, sose tudtam igazán, mert a nagyobbak mentek summásnak Mezőhegyesre, sose volt otthon mindenki. Szegények voltak nagyon. Az anyjuk is napszámba járt a mezőre, kapálni, répát, mákot egyelni, vagy ősszel dohányt törni, fűzni, meg simítani, mikor mi volt. Pityu is volt, hogy 5 fillért kért, ha egy ilyen sárházat csinált valakinek. Öt fillér elég nagy pénz volt akkor, és kevesünknek tellett, de egy tízóraiért is megcsinálta, ha kellett.

Sápadt, szeplős, vörös hajú, keszeg fiú volt Panyi Pityu, olyan volt a haja, mint a száradt kukoricalen, de szerettük. Amikor ágynak esett, felváltva mentünk látogatni. Olyasmit mondogattak az öregek, hogy vízi betegsége van, de senki nem tudta mi is az. Csak Pityunak nagy lett a hasa, beesett a szeme, és olyan sovány volt, hogy minden csontja szinte látszott. Nagyon hiányzott a csapatból, üres volt nélküle a mi kis szigetvilágunk. Mindig mondtuk neki, hogy rá gondolunk, és várjuk. Azt kérte, hogy ne felejtsük el, minden nap, amikor arra helyre megyünk, vigyünk oda, ahol ö szokott ülni, egy követ.

Hordtuk is szorgalmasan a köveket, erre a célra a kavicsosból vadásztuk , a legszebbeket, iskolából hazajövet, szépen megmostuk, és a táskába dugtuk, aztán, mikor kiengedtek játszani, vittük a Pityu helyére a követ. A nyár elszaladt, a szünet véget ért, Pityu nem lett jobban, már szinte fel se tudott kelni. Eljött a nyirkos ősz is, mi még mindig ki-ki mentünk a búvóhelyünkre, de jöttek az esők, és a patak nőni kezdett, a bürök levelek lekonnyadtak, a lapu is megroggyant, a békák már beásták magukat, és a téglakazlak uralták már a vályogvetők tereit, amikor Pityu állapota válságosra fordult. Mikor utoljára nála jártam, megkérdeztem tőle, mit szeretne? Nem is tudom miért, csak kedveskedésből mondtam. Elhaló hangon mondta, hogy egy nagy karaj tepertős-zsíros kenyeret.

A tepertős -zsír, a zsírszalonna kisütés terméke volt, amikor bödönbe öntötték a kisült zsírt, az alján mindig hagytak, -és maradtak is- apró sült húsdarabok, ami belefagyott , és ősszel, mikor már fogyott, a tepertős került elő, ami nagyon jóízű volt, mind szerettük.
Hazaszaladtam, és kértem otthon egy nagykaréj zsíros kenyeret, mondtam szülémnek, Panyi Pityu ezt kívánna enni, és szülém adott. Láttam a szemében a megcsillanó könnyet, de akkor még nem értettem mit jelentett. Boldogan vittem neki. Örült is, felcsillant a szeme, de nem volt annyi ereje, hogy a kezébe vegye. Az anyja tört neki a széliből, és a szájába adta.
Lehunyta a szemét, csak gondoltuk, hogy élvezi az áhított étket, aztán lebicsaklott a feje, és akkor kihajtottak minket, becsukták az ajtót.

Nem volt sok idő, amikor mindenki kijött , és letakarták a tükröt, meg becsukták a zsalugátert a szobában.

A temetésen mindenki ott volt. Pityu legjobb barátja, egy nagy karéj tepertős-zsíros kenyeret becsomagolva becsempészett a szemfedő alá neki.

Többet nem mentünk a rejtekünkre vissza. Tavasszal, mikor lement a jeges ár, a vályogvetők új gödröket kerestek. Meglepetten vették észre a nagyhalom követ, ami a még növénytelen, kopasz patakparton sorakozott. Találgatták, vajon hogyan került oda annyi kő.