Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

 

Kukoricatörés.

Gyerekkorom nagy munkáihoz tartozott, mégis, valahogy kedveltem Öregapám fonott kast rakott a kocsira, befogta a járomba Kedit – mert a háború után már nem volt lovunk- és felültünk a kocsira.

Az időjárástól függően, szeptember közepe táján törtük a kukoricát, addigra már száradtak lettek a szemek. Öregapám úgy nézte meg, hogy megnyitott egy csövet, és belenyomta a nagy körmét. Ha tejes volt, akkor még várni kellett. Nem volt könnyű munka.

Azt élveztem benne, hogy ebédre tüzet gyújtottunk, szalonnát sütöttünk, és gyakran, fanyársra húztunk a gyengébb, tejes csövekből is egyet-egyet, és megsütöttük. Nagyon ízletes volt. A föld végén, a szekér mellé kikötöttük a jámbor kérődzőt, és legelészett, amíg mi dolgoztunk. Vizet is hoztunk, nagy csöcsös kancsóba, azt leástuk a földbe, hogy hűvös maradjon.

 Maga a kukoricatörés úgy kezdődött, hogy spárgára kötöttük a zsák két szélét, és a nyakba akasztottuk. A sorok között haladva a nagy fedőlevelet lehajtottuk a csőről, majd letörtök, és a zsákba dobtuk.

Amikor annyira megtelt a zsák, hogy már nem bírtuk cipelni, kibújtunk belőle, megkötöttük a száját, és kezdtük a következőt.

A tele zsákok ott maradtak a sorok között, később a férfiak végigjártak a soron, és kivitték a vállukon a szekérhez, majd beöntötték, és hozták is az üreseket vissza.

Sok fájdalmas szársérülést szereztem ilyenkor, ugyanis a szárazzá, érdessé vált kukoricalevél, nagyon tudott vágni. A tetején levő bokréta meg ontotta a port, estére a por és az izzadtság olyanná tett, mintha mocsokban hemperegtünk volna.

 A kocsiderékan jó szolgálatot tett a fonott kas, nem tudtak kihullani a csövek. A szekér két oldalát is ilyen vesszőből fonott oldal védte, olyanná lett a szekér, mint egy nagy doboz. Szerettem a kukoricacsövek illatát. Szerettem a saroglyán utazni, a lábam lóbálva, nézni, ahogy szalad ki a szekér alól az út. A tehénke ugyan nem futott, még üresen sem, de mégis jó volt elandalogni az úton.

A letört kukoricát leöntöttük az udvaron, aztán esténként felvátva jártunk egymáshoz fosztókába. Körbeültük a csőhalmot, és fosztottuk róluk a csuhét. Ilyenkor énekeltünk, vagy régi megtörtént dolgokat meséltek a szomszédok, mi gyerekek pedig a fosztás halmokon elnyúlva, ruhástól, maszatosan, hatalmasakat aludtunk, a nyári ég alatt, a tücsök ciripelés, vagy a béka zene, kellemes hangulatában.

Dívott töklámpásokat készíteni, amiben mécsest, vagy gyertyát raktunk,és a kapuoszlopra tettük, főleg Szent-Iván éjszakáján, hogy az ártó szellemeket elűzze a háztól.

A megfosztott kukoricát száradni hagytuk, majd zsákba szedve csigával felhúztuk a padlásra. Szülém, a szebbekből kiválogatott magnak valót, azokról nem téptük le a csuhét, hanem a végein összecsomóztuk, és a padláson, vagy az ámbitus alatt,rúdra aggatva kiszárítottuk.

A gazdagabbak kukorica csűrbe rakták száradni, ami olyan faház szerű, apácarácsos, lábakon álló góré volt. Szépen mutattak az ámbituson száradó sárga csövek. Később, a piros paprika füzérek is odakerültek, szinte ékesítve a portákat.

A kukorica fosztásból válogattuk ki a szebb, fehér alsó leveleket, amelyek a csövet borították. Ezeket már fosztáskor félre raktuk, zsákba gyűjtöttük, és a fosztás végén, kisimogatva, a végét egyenesre vágva, vízbe raktuk, majd egyenlő szélességű csíkokra vágtuk, jobban-mondva szakítottuk, és „fonalat” sodortunk belőle, amit egy lapos deszkadarabra, „orsóra” hajtottunk. Ezekből készítettük a különböző használati tárgyakat, mint kétfüles szatyor, papucs, lábtörlő, faldísz, amelyek kerek, vagy sokszögű formát is alkottak. Ezeket lehetett megfesteni, hogy mutatósabbak legyenek. Voltak nagy kerek szőnyegszerű  formák is, amelyek igazi díszei lettek a falnak, mint egy hatalmas csipke, és a földnek is.

A kukorica lenből sokszor  festéket is csináltunk, amikor megszáradt, és leforráztuk, kellemes barna színt adott a beleáztatott csuhé leveknek.

A kukorica közé gyakran ültettünk tököt, amit szerettek a malacok is, de mi is gyakran sütöttünk belőle. Szülém a kemencébe rakta felszeletelve, és lassú tűzzel - szinte kiaszalva a tetejét - sütötte meg. Olyan finom édes lett, mintha meg cukrozták volna.

Szeptember végi kukoricás munka lett még a szárvágás. A letört kukorica szára, lábon száradt meg, aztán öregapám kiélezte a kicsi szárvágókat, és tőből kivagdostuk, majd kévékbe kötöttük, és a kocsival, jól megpakolva, hatalmas magasra, hazahoztuk. Nem volt szabad zölden kivágni a szárat, mert meg poshadt, és nem ette meg a marha. Addigra véget ért a fosztás, és a kimaradt csuhékat is a kúpok alá tettük el. A kúpok kerek alappal, két, vagy három sor magasan megrakott szárkévékből álltak, úgy összerakva, hogy ne ázzon be, leszaladjon róla a víz. Télen aztán lefosztottuk a száraz kukoricaleveleket a kemény szárról, belocsoltuk vízzel, megszórtuk korpával, és ezt kapta a marha enni, mikor már nem volt legelőn. Persze volt neki széna is, meg kapott néha lucernát is, abban az időben még nem adtak az állatnak tápot.

A lekopasztott kukorica szár jó volt a kemencébe fűteni, de a tűzhelybe is használtuk, összevágva.

Sokféle játékot lehetett a kukoricából készíteni, Ilyen volt a kislányoknak a kukorica-baba. A csövet borító szép fehér leveleket szálakra hasogattuk, és különböző frizurákat csináltunk belőle. Be lehetett fonni, vagy begöndöríteni, és lehetett fésülni, felöltöztetni is.

A kukorica vastag szárából, két gáncs között, kivágtunk egy szakaszt, az árkos részén finoman felvágtuk a szárat, aládugtunk két kicsi fa darabot, és két húros hegedű lett belőle, amihez vonót is lehetett készíteni ugyanígy. Nyekergő hangot adott, aki ügyes volt, valami dallamot is képes volt belőle kicsiholni.

Télen is megvolt a dolog a kukoricával, mert morzsolni kellett. A morzsoló egy hosszú kecskelábú deszkára szerelt korong, hajtókarral, aminek a belső oldalából vas  piramisok álltak ki, és ez előtt egy másik lap állt, aminek elkeskenyedő garatjába állítottuk a csövet, és kézzel tekertük a hajtókart. Ez szépen lesodorta a csutkáról a kukoricaszemeket, ami alul egy szakajtóba csurgott, onnan meg a ritkaszövésű zsákba. Télen csak annyit morzsoltunk, amennyi az állatoknak, vagy nekünk saját fogyasztásra kellett. Általában tavasszal morzsoltunk, akkorra már egészségesen szilárd lett a szem, nem aszott össze, ezért értékesebb a „májusi morzsolt”.

Ezt a kukoricát még meg kellet darálni, hogy fogyasztható legyen. Volt darálónk is, kézelhajtott, nagy kerekű, amit lehetett állítani, milyen finom legyen az őrlemény. A legfinomabbat is mindig átszitáltuk, és a durva szemcsés ment a kiscsirkéknek, mert a szemet ők még nem tudták lenyelni.

A finomabbjából tejbekását, málét csináltunk, vagy a háború alatt görhét sütöttünk. Nagyon szerettem a puliszkát is. Erdélyben nagy mesteri vannak a puliszkakészítésnek, sajttal tejföllel sültszalonnával. Csodás!

Télen szülém csak édeskukoricát csinált, ami annyi volt, hogy beáztatta, majd lemosva, cukros vízben puhára főzte, és mi, örökké éhes gyerekek, rájártunk.

Van a kukoricának egy olyan fajtája is, amit pattogatni lehet, abból is mindig ültettek két három sort a ház melletti  kiskertben. Télen ezt szülém a szabad tűzön, vastag drót szitában pattogatta, ezt is tudta sósan, vagy édesen, de már nem tudom a mikéntjét.

Felrémlik bennem ilyenkor a múlt, az kedves kis tanya, a fabokor, a lazakerítéses udvar, a tehénistálló, a disznóól, a nagy szalmakazallal, és a sok aprójószággal.

Olyan kedves emléke ez a lelkemnek, amire ha emlékezem, mindig ragyog, mintha örökké sütné a nap.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

uci007@lajt.hu

(uci, 2009.10.19 17:46)

Zsókám olyan szépen meséltél megint! És nem is sírtam:)