Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


    

Kép

                

Láthatatlan erővonalak

Józsi egyetlen gyerek volt. Apja büszkesége, anyja szerelmetes fia, akiben nagy öröme volt mindig. Szófogadó, csendes, jó külsejű. Az iskoláit is jól végezte, majd szakközépbe ment, és villanyszerelői szakmával, érettségivel hagyta el az iskolát.
Állást is kapott egy gyárban. Aztán, ahogy ez lenni szokott akkoriban, huszonegy évesen behívták katonának. Nem volt ellenvetése. Volt egy titkos vágya, ejtőernyőzni szeretett volna, de édesanyja kisírta belőle, hogy ilyen veszélyes hobbit űzzön. Úgy gondolta, a seregben majd adódik rá lehetőség. Már a sorozásnál elmondta, hogy ha lehet, akkor őt olyan csapatba vigyék, ahol ugrani tud. És a lehetőség megadatott.
Akkoriban még másfél év volt a szolgálat, és Józsi azalatt a másfél év alatt sokat ugrott. Mindig sikeresen, nem volt soha baj. A zuhanás mámorát megszerette, „olyan ez, mint az ópium, aki egyszer megkóstolja, nem tud lemondani róla”, mondogatta szűk körben.. Józsi szép volt, ha egy férfire lehet ilyet mondani. Százkilencven magas, hullámos barna hajú, nagy kék szemekkel, és szakállal, mint egy arab herceg, izmosan, büszkén, napbarnítottan.

A katonai szolgálat véget ért. Ő ugyan az ugrások miatt maradt volna is, de az anyja kisírta, hogy ne csináljon marhaságot, így hát leszerelt.
Peregtek a szürke hétköznapok, Józsi visszament a gyárba villanyszerelőnek, és udvarolni kezdett. Minden ment a maga útján, ahogy az élet megkívánja.
Aztán egy szép napon, váratlanul apuka rosszul lett, kórházba kellett vinni, és onnan bizony nem tért többé haza. Strókja volt, és belehalt. Fájdalmas és nehéz hónapok következtek, mert anyuka most már, mint egyetlent, úgy fogta, hogy szinte minden lépését vigyázta. Józsi eközben talált egy egyesületet, ahová titokban belépett, és még nagyobb titokban el-eljárt ugrani. Sokáig nem is volt semmi baj, hiszen anyuka tudta, néha el kell engednie, férfi, kell hogy legyen kapcsolata, és Józsi mindig csak úgy ment el, hogy „Jucusnál alszom a hétvégén anyu”, vagy „most két napig ott leszek, ne keress” Ám a titoknak meg van az a természete, hogy egyszer-csak kiderül. Egy repülőnapon ő is benne volt abban a csapatban, akik célra ugrottak, a TV is közvetítette, anyuka meglátta, hogy ott van közöttük. Először a rémület lett rajta úrrá, aztán a büszkeség. Mégis, amikor Józsi előkerült, dráma lett a dologból, mert anyuka mindenképpen rá akarta venni, hogy vessen véget, ennek az eszement hobbinak,ne ki sértse a sorsot, Józsi azonban hajthatatlan maradt. Annyira ment a dolog, hogy a sporttáskába hajigált egy pár holmiját, és közölte , hogy elköltözik. Erre a mama visszakozott, és beadta a derekát. Az eset után látványosan összeesett, lefogyott, és igen gyorsan kezdett meglátszani rajta az idő. Idegessé vált, és a szeme, szája körül, pár hónap alatt, sörű ráncok jelentek meg.Mikor Józsi ugrani ment, nem tudott aludni, nem tudott enni, és az egész lényén kiült a félelem, mi lesz, ha történik vele valami?
A sors fintora, hogy a gondolatok, mint láthatatlan erővonalak, megteremtették a „valamit” amitől mindig rettegett. Egyik Szolnoki tréning után, Józsi nem jött haza. Másnap anyuka Jucust hívta, hátha odament aludni, de a lány nem tudott megnyugtató választ adni, már egy hónapja megszakadt köztük a kapcsolat, azt se tudja mi van Józsival.
Dél körül kapta a hírt, hogy a késleltetett ernyőnyitás után rosszul ért földet, és megütötte magát. Megfigyelésre bevitték a kórházba Szolnokon, de semmi komoly, két nap és otthon lesz.
Valóban otthon is volt, nem lett komoly a dolog. Azonban valami mégis megváltozott, és soha többé nem lett semmi olyan, mint volt.
Az eset után egy darabig nem ugorhatott. Hiányzott neki az ugrás, a zuhanás mámora, mindig kiment, legalább nézheti a többieket.
Egy idő óta, gyakran fájt a feje, de egy csillapítóval eltudta űzni, nem tulajdonított neki jelentőséget. Néha észrevette, hogy nem lát rendesen. Talán árt a Nap, gondolta, és napszemüveget vett fel, ami még jól is állt neki.
Végül is, nem figyelt oda a kicsi jelekre, látása sokat romlott,nyílvánvalóvá vált,hogy a szemével valami baj van, búcsúznia kellett az ugrásoktól. A mama örült a ténynek, de ennél sajnos nem állt meg a dolog.
Józsi kedvetlen lett, és nyugtalan. A fejfájásai egyre gyakoribbak lettek, már nem lehetett nem venni róla tudomást, elment tehát, hogy utánanézessen a bajnak. És a baj komolynak bizonyult. Jóindulatú daganatot találtak a homloklebenyben.
Az orvostól nem ment haza. Nem tudta, hogyan mondja meg az édesanyjának, akinek ő maradt az egyetlen támasza. Végiggondolta, mi lesz a hatás, ha elmondja. Rákérdezett az orvosnál, mik a kilátásai? Az megnyugtatta, hogy még most talán nem is szükséges a műtét, ez egy lassan növő valami, még akár évekig is eltarthat, hogy nem okoz komolyabb gondot, mint az a néha előjövő fejfájás.
Új barátnője Kata, akivel pár hónapja tartott a kapcsolat, elég nagy rémülettel fogadta a hírt, de biztosította róla, hogy mellette áll, és ha arra kerül a sor, ott lesz a mama mellett is, hogy támogassa. Józsi hálás volt a lánynak, és talán ezért is, de egyre jobban ragaszkodott hozzá.
Fél év telt el, ebben az állapotban, közben a vizsgálatok is megestek újra, és a doktor azt mondta, mégiscsak vágni kell, mert a szemidegeket elnyomja, és nagy az esélye, hogy a látása rámegy, ha nem lépnek.
Józsi arra kérte a doktort, minél előbb essenek túl a dolgon, ugyanis érezte, hogy a fejfájásokat nem bírja sokáig.

A műtét nehéz volt, négy és félórát tartott. A baloldalon, a halánték fölött egy hüvelyknyire hatalmas kör alakú lukat ejtettek a fején. Napokig feküdt a csillapítóktól fél-kába állapotban, de aztán rohamosan gyorsan felépült. Sajnos a szeme nagyon leromlott, olyannyira, hogy már a villanyszereléshez - mint szakmunkához- nem térhetett vissza. Harminc egynéhány évesen csökkentlátóvá vált. A mamát nagyon megviselte a dolog, mert a műtét után emlékezet-kiesése is volt, a múlt szinte teljesen kitörlődött a fejéből. Újra tanult járni, enni, szobatisztának lenni, és bizony ez hónapokig eltartott. Egy év múlva azonban már szinte semmi jele nem maradt a dolognak, csupán a homályos látás lett állandó. Hiúságból nem használta a fehér botot, és még hitt abban, hogy később ez is jóra fordul. Közben Kata szép lassan elmerült a homályban, nem jelentkezett azután, ahogy a tényekkel szembesült.

Eltelt pár év, közben Józsi szakmát váltott. Telefonkezelő lett, egy kisebb gyárban. Kellemes modora, kedves behízelgő hangja hallatán, hamar megszerették. Sok ismeretséget kötött. Elkezdte megtanulni a pontírást is, hiszen olvasni akadt volna ideje, de nem volt mit. Igaz, volt a hangos könyvek tára, ám ott nem mindig volt olyan könyv, ami kielégítette az olvasás-igényét. Egy egészen más életformára kellett berendezkednie.
Megtanulta használni a pontírásos írógépet, amivel üzeneteket tudott rögzíteni, és hamar mindenki kedvence lett a munkahelyén, mert semmit nem felejtett el.. Az emlékei lassan, nagyon lassan visszatértek, és az ugrás utáni vágy hatalmassá duzzadt benne. Csak még egyszer, egyetlen egyszer fel tudna menni. Tudta, nem lesz rá lehetősége, és az fájt!

Évente ment kontroll vizsgálatra, és öt év eltelte után, nem kellett többet menni. Gyógyultnak nyilvánítva eresztette el az operáló agysebész.

A hetedik évben azonban újra elkezdett fájni a feje. A mama, hogy valami célt adjon a fiának, egy vízparti telket vett, kicsi házikóval a holt-Duna ágon. A telek vége a Dunára vitt, ahol stég, és nádas volt. Nagyon kedves hely, romantikus, hangulatos. Hétvégeken nyáron mindig itt töltekeztek kettecskén. Nő akkoriban nem volt a láthatáron.

Aztán, egyre többször hallott egy nagyon kedves hangot a telefonban. A hang azt mondta neki, „Kedves kolléga” és kért valamilyen mellékállomást. Több hónap után, Józsi elkérte a hölgy számát, mondván, a kért mellék nem felel, de ha megadja a lehetőséget visszahívjuk, amint a keresett személy elérhető lesz. És a lehetőség adott lett. Félóra múlva Józsi hívta a számot, és tízpercnyit beszélgetett a kellemes hang tulajdonosával. Azzal kapcsolta a kért vonalat, hogy megbeszélte a lánnyal, néha majd, ha ideje engedi, és nem zavarja, felhívja.
Nagy szerelem lett a dologból, igen hamar.
Józsi meghívta a lányt a hétvégi házukba, és a lány elfogadta. A találkozás
regényesen szép volt. Józsi eljátszotta, hogy nem látja ki is ő, és szeretné ha megengedné, hogy az ujjaival érezze,” Breiben lássa”
A lány csökkent látó volt, közelről, mint egy máriaüvegen át, látta a férfit. Józsi lehelet finoman, ujjaival nézte , végigsimítva az arcát a testét. A lány minden érintésétől reszketett. Mint a benzinnel lelocsolt szalma, úgy lobbantak lángra, de nagyon óvatosak voltak mindketten. A hétvége elszaladt, és a beteljesült szerelem mámorával jöttek vissza.

Szeptember volt, az ősz vörösen izzó lobogással köszöntött be hozzájuk. Már mindennapossá lettek a találkozások, és Józsi gyakran aludt ott a lány otthonában. Azt tervezték, összeházasodnak. A megértés tökéletes volt.
Józsi mamája örült a dolognak, kérte a fiát, mutassa be neki a kedvesét. A lány azonban nem akarta. Még nem. Közben eljött a karácsony. Úgy beszélték meg, az ünnep utáni napokat egészen Szilveszterig, kint töltik a hétvégi házban. Az a terv mégsem lett valóság.
Józsinak elkezdődtek a különös tünetek. Egyik percről a másikra kiesett az idő. Először csak egy két percre, majd egyre többre. Minden átmenet nélkül, mintha álomba zuhanna, nem volt jelen. Januárban már naponta voltak ilyenek. A telefon mellett ült, és nem tudta fogadni a hívásokat. A lány többször hívta, amikor nem felelt, és nagyon aggódott, baj lehet.

Újra az idegsebészeten ültek, vizsgálatra várva. És a vizsgálat, nem mondott jót.
A lány kétségbeesve, rettegve a jövőtől, átsírta a várakozások napjait. Józsi kemény volt, mint az acél. Osztott szorzott. Kivette megtakarított pénze egy részét, és olyan szerződést kötött a bankkal, hogy havonta utaljon a lánynak fél évig egy bizonyos összeget, mint egy kölcsön törlesztő részletét. A másik felére pedig végrendelkezést adott, halála esetére az anyját illeti. Egy levelet is írt a lánynak, ha meghalna, ne gyászolja. Szép volt! Ennyi elég. Ha megmarad, fél év múlva ember lesz megint, és akkor megbeszélik. Ha nem, nincs kötelezettsége, szabad.
Megtiltotta a lánynak, hogy látogassa öt, nem akarta, hogy abban az állapotában lássa. Azt mondta, „ ha jöhetsz, hívni foglak”
És eljött a műtét napja is. Pont a lány születésnapján. Reggel kilenckor. Hét órásra nyúlt. Az egyetlen volt aznap. Közben Józsinak leállt a szíve. Az újraélesztés fél sikert hozott.. Kómába esett, de élt.

A lány munkából sietett haza, amikor a postaládában egy dísztávirat várta. Remegő kézzel bontotta ki. Józsitól jött.
„Most is, itt is, és mindig, nagyon szeretlek. Boldog születésnapot” Elkapta a zokogás. Mire megtudott nyugodni, Józsi mamáját hívta, mi hír?
- Annyi a hír, hogy túl van rajta, mondta a mama.
- Mikor lehet látogatni?
- Egyenlőre nem.
- Meddig nem?
- Majd megmondják, ha már lehet. Nekem ez nem tetszik.
- Nekem se. Csókolom.
- Szervusz.
És magára maradt a kínban. Aztán gondolt egy merészet, és este tíz után felhívta az éjszakás nővért. Józsi az intenzíven volt, és kómában. A nővérnek azt mondta, az élettársa. Titoktartás mellett, mindent megtudott.

A kóma mellett, a menetrend szerinti influenza miatt is, látogatási tilalom lett. Három hét telt el, és a zárlat felszabadult. Józsi kikerült az intenzívről, a sebe szépen gyógyult, csak a kóma maradt.
És akkor megengedték a látogatást. Az ajtóban állva, benézhettek rá. A lány csak a fehér ágyat látta, homályosan. Aztán találkozót kért a sebésztől, és beszélt vele, mire lehet számítani?
Nem kecsegtették sok sikerrel. Az agy sérült. A szívleállás elnyúlt. Ha visszatér, csak akkor lehet felmérni.
Közben a Józsi által utalt pénzek havonta jöttek. A lány hozzá se nyúlt. Borítékba rakta, ha majd… akkor odaadja. Vissza neki. Mindig sírt, mert annyira meghatotta az a soha nem tapasztalt gondoskodás, a jóság, amire mindig is vágyott.
Imádkozott. Elment a templomba a paphoz, és misét mondatott. Egy vasárnap az egész gyülekezet Józsiért fohászkodott. Az életéért. Azt kérte. Csak azt. Ne menjen el! Hetente látogatták, felváltva, hol ő, hol a mama. Már odalehetett menni, meglehetett érinteni. Éber kómában volt. A gyönyörű haját műtét előtt kopaszra vágták, szakállát leborotválták. Már két-három centis volt. Fogta a kezét, simogatta, ahol tudta. Beszélt neki.

A kóma négy hónapig tartott. Amikor magához tért, nem ismerte fel az anyját, sem őt. Senkit. Nem tudta, ki ő maga, és nem tudta mi történt, azt se, hogy hol van, milyen időszak, napszak van. Semmit.
Egy tudat nélküli lénnyé változott. De a lányra mindig várt. Kereste a szemével, tapogatott, hogy meglelje, szinte az illatáról tudta, ha ott volt. Nem szólt hozzá, mégis Józsi észrevette, és kereste, hol van?
Már benne jártak a nyárban, augusztus volt, mikor azt mondta a doktor, hazavihető.
Kiderült, hogy nem tud járni. Olyan nagyon lefogyott, elgyengült, hogy nem tudott lábra állni. A beteghordók ültették be a tolószékbe, és vitték le a taxi-ig. Ott nagy nehezen betették a kocsiba, és hazaindultak. A taxis még segített betenni a liftbe, ahol egy székre ültették, és a harmadikon az anyjával ketten vitték székestől a lakásba.
Iszonyú nehéz félév következett. Józsi nem volt szobatiszta. Nem tudta uralni sem a székletét sem a vizeletét. Pelenkázni kellett, azt viszont nem akarta megengedni.
Nem tudott önállóan enni. Etetni kellett. Aztán megtanulta, de a kés-villa használat hónapok múlva se ment. A beszéd értése visszatért, és beszélni is tudott, de sose tudta, hogy hívják, hol lakik, és kik vannak körötte.
*
Egy év telt el a műtét óta. Az orvosi vizsgálat az állapotát véglegesnek nyilvánította.
A lány sokáig mellette volt. A neki küldött pénzeket számla szerint mind ráköltötte. És, mivel nem volt remény, őszintén a mama elé állt, és kérte, engedjék el.
A románc véget ért.
*
A lány megtanulta, Imádkozni, kérni, tudni kell. Isten, néha enged, és megadja. De jobb, ha elfogadja az Ő döntését.
Elengedték, de ő magában, még évekig gyászolta, mert a láthatatlan erővonalak kötötték, sokáig bűnösnek érezte magát.

20090512

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.