Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lehetetlen küldetés I.

Lehetetlen küldetés

Előszó.

A történet igaz. A mesélő élő, szenvedő ember, az ötvenhez közel. A történet beleegyezésével, jóváhagyásával kerül a nyilvánosság elé, bárki ellenőrizheti annak valós voltát.

Számomra nehéz feldolgozhatósága, és drámaisága adta az elhatározást, hogy megpróbálom formába önteni, és elmondani, milyen világban élünk, mennyire embertelen, és könyörtelen, mondhatnám igazságtalan, de nem kívánok befolyásolni senkit. Olvassák el, és osztályozzanak, döntsenek. A neveket a személyiségi jogok védelme miatt, nem a valóságnak megfelelően, csak monogramban tüntetem fel. Egyetlen célom az, hogy ha másként nem tudok az alanyon segíteni, legalább a példáján okuljanak, hogy ne történhessenek meg ilyen dolgok ma, és itt ebben az országban.

*

És kezdődjék a mesém…..

50 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot a nyockerben, boldog fiatal házasok első gyermekeként. Innen indul a kis történetem is………..

Magyarázatra szorul, hogy miért is, mivel abban nincs semmi különös azon túl, hogy a legszebb dolog a világon, ha megszületik egy kisbaba. De mindenképp példaértékű, ha az apuka vak. Az apai nagymamám azt találta mondani a fiának, hogy „kisfiam annyira örülök, hogy jány született, mert angyalként biztosan egyengetni fogja az utadat, ha felcseperedik” Eme élettörténetet azért adom közre saját magamról, és családomról, mert úgy érzem, sok embernek tanulságos meseként, vagyis segítségül szolgál, miután elolvasta, és talán nem követ el ugyan olyan hibákat, mint én -  amiket sorról-sorra elmesélek.

Történetem főszereplője az édesapám, aki egy szabolcsi falucskában … látta meg a napvilágot, sajnos szürke hályoggal született, és tizenhét évesen végleg elvesztette a szeme világát, megvakult. Felkerült Buda pestre, a Vakok Intézetébe. Sok mindent meg kellett tanulnia, hogy helyt álljon az életben.Megismerkedett az édesanyámmal, aki látóként ott dolgozott a konyhán, és hamarosan összeházasodtak.

Egy szoba konyhában indultak el az életbe, mindketten „szegény” családból származtak, így támogatásra nem számíthattak. A kétkezi munkájukkal alapozták meg a közös életüket. Megjegyzem akkor még lehetett, könnyebb volt a megélhetés, hiszen munka volt, és dolgozni is kötelező volt mindenkinek. A sérült embereket sem hagyta magára ennyire a rendszer.

Nem kellett sokáig várni a gyermekáldásra, egy szép kora nyári napon megérkeztem, Zsuzsanna Mária néven, és ugyan szegénységben, de szépen cseperedtem. Az apukám telefon kezelőként, az anyukám kézilányként dolgozott egy konyhán, és három év múlva, bár kicsit korábban a kelleténél, megszületett a húgom, Gabriella, aki szintén kulcsszerepet tölt be a történetemben. Koraszülött lévén, pár naposan agyvérzést kapott, ami súlyos károsodással járt.Innentől kezdve megszakadt a normális élet, mivel állandó orvosi felügyeletre szorult, a rendszeres epilepsziás rohamok miatt, amik egyre jobban sűrűsödtek. El kellett dönteni a szüleimnek, hogy ha dolgozni akarnak, akkor be kell adni Intézetbe a húgomat. Semmiképp nem akarták, hogy állami gondozottként éljen tovább, vagyis nem mondtak le róla. Heti szinten látogattuk, hétvégén haza hoztuk. Amikor már én nagyobb lettem, velem vagy a vak apámmal tengette a napjait, amíg az anyu dolgozott.Mielőtt Intézetbe kényszerült a húgom, az anyukám éjszakai műszakot vállalt, és a vak apám felügyelt ránk, tehát tulajdonképpen egyiküknek se volt se éjjele se nappala. Nagyon nehéz volt helyt állniuk mindamellett, hogy a húgom betegsége vitte a pénzt rendesen, ami egyre rosszabb anyagi helyzetbe sodort minket.Felőrölte az erőnket az állandó stressz, és szerintem, már akkor elkezdődött a szakadás a szüleim házasságában. Hiába mondják azt, hogy szegénységben,betegségben jobban összezár az ember, megélni teljesen más, mondhat nekem akárki akármit, hogy a pénz nem boldogít.Ha nincs, megette a fene…….életek-családok mennek tönkre a pénztelenség miatti stresszes élet hatására…

Teltek az évek, lassan kezdtünk gyarapodni, és végre beköltözhettünk egy kelenföldi kétszobás, erkélyes, lakótelepi lakásba.Én, már ott jártam óvodába, és iskolába is. A húgom továbbra is intézetről intézetre járt, ahogy nőtt, de az állapota sajnos nem változott. Az epilepsziás rohamok napi renden voltak. Olyankor azonnali orvosi ellátásra volt szüksége. A házban lakott egy idősebb doktor, aki éjjel is szó nélkül jött, ha felcsörgettük.A gyermekorvosviszont a pofánkba vágta, hogy ő nem azért orvos, hogy egy bolondhoz járjon ki, az éjszaka kellős közepén, ez a gyermek elmés és állandóan intézetben lenne a helye. Majd meglátjuk, tönkre fogja tenni a család életét, főleg az egészséges gyermekét, vagyis az enyémet.Nos, ez a „jóslat” bejött! Akkor mi mélységesen megvetettük az orvost (lehet, nem kellett volna?)A húgom a mai napig rászorulna a segítségünkre, de sajnos ez az istápolás, több mint 40 év után, részünkről megszűnt, mert nincs miből! A család totál széthullott, úgy élünk, mint a hunok a viccben, hun itt hun ott! Latolgathatjuk, hogy ki miatt? Mi miatt? Ez már nem segít senkin sem.

Folytatása következik…..