Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lehetetlen küldetés II.

Folytatás 2

Az apám bár sosem látott engem, mégis úgy érzem, ahogy a mondás tartja, hogy a lelki szemeivel látott! Mindig mellettem állt. Sokkal többet kaptam tőle az életem során, mint amit a legtöbb apa aki látó egészséges, meg tudott adni a gyermekének. Mindent megkaptam. Amíg tehette, ő volt a család gerince. A sírás fojtogat, ahogy írom -e sorokat.

Apu volt negyven évig a Pannonia, később az Accor "szeme", aki a vaksága ellenére mindent látott. Nem volt szüksége a Braille írásra, cetlikre, vagy telefonkönyvre. Mindent a fejében tartott, ami egy kész komputer volt a kollegák számára. Cég szinten egyszerűbb volt leszólni a telefonközpontba, hogy „Pistikém mondja már meg az XY számát, mert nem találom”, és Ő azonnal tudta és fújta. Az üzenetek tömkelegét tartotta számon, és továbbította azokat a célszemélynek, hibátlanul. Olyan volt, mint egy élő lexikon. Mindent tudott és nem felejtett.

..A  lavina akkor indult meg - pár évvel ezelőtt- amikor a húgomék állandó támogatása mellett megannyi újabb hitelbe kényszerülve, (az aranyaink zálogba tevésén keresztül - amik többszöri hosszabbítás után csak elvesztek - többszázezres nagyságrendről beszélünk) lyukakat tömögettem. Csakhogy megoldjam család szinten a problémát, ami már alapból necces volt.  Hipp - hopp munkanélküliek lettünk. Először én, utána  férjem, és végül a fiam is. Kimentünk külföldre dolgozni a jobb megfizetés reményében, ezért feladtuk a biztosat, a biztosnak hitt bizonytalanért . A kinti szezonális munka csak tűzoltásra volt elég. Haza térve, hónapokig munka nélkül maradtunk, nem vettek vissza az ott hagyott, régi munkahelyre.. Az lett a következménye, hogy hónapról-hónapra nőtt a mínuszunk, veszélybe került a megélhetésünk is. Mire révbe értünk volna, újabb munkalehetőséggel, már visszafordíthatatlan helyzet alakult ki. A közös költség - tartozásunkat kiadta végrehajtásra a közös képviselő,( hogy ehhez volt e neki joga? Nem tudom) ami miatt végül elveszítettük a lakásunkat. Sürgősen áron alul el kellett adnunk, különben a végrehajtó adta volna el, a tartozás fejében, sokkal kevesebbért, mint amit ért.(Abban az időben az árverési maffiák fillérekért jutottak hozzá a bajba kerültek otthonaihoz, amit később szép haszonnal adtak el újra. Ez ellen nem volt törvény.)  Szinte magától, egyik napról a másikra, széthullott a családunk.  Az otthonunkért kapott összeg igen megcsappant, mire lenulláztuk a tartozások nagyobb részét. Akkorra már az összeg a háromszorosára nőtt, a végrehajtások miatt, és a maradék - amit elosztottunk- egy lakásra sem volt elég. Ahányan voltunk,annyi fele mentünk szét. Sajnos megromlott a kapcsolat család szinten is, egymást hibáztattuk az összes ballépés miatt. Mivel akkor a húgomék is nálunk laktak, még jobban elmérgesedett a helyzet. A húgomék- Ő és a két gyermeke- azért költöztek hozzánk, mert a lakást, -  amit mi ott hagytunk nekik, annak reményében, hogy önálló életet élhessenek - elcserélte nagyobbra, persze hitelből, öt és fél millió ráfizetéssel. A kisegítő kezességet természetesen mi vállaltuk, mert segíteni kell annak, akinek jobban van, mint a szegény betegen születettnek. Többször kifizettük helyettük a havi részletet, különben úgy is tőlünk vonták volna le . Ő a rokkant nyugdíjából nem tudta fizetni . A társa már előbb elhagyta, a két gyerekkel egyedül maradt A lakását eladta. Éppen annyit kapott érte, amennyi a hiteltartozása volt. Ezért lakás híján hova menjen? Hozzánk költözött. Pedig miatta már mi is padlóra kerültünk. Miután elúszott a mi lakásunk is, ki kellett költözni mindannyiunknak.

Albérletből albérletbe költöztek, amin folyamatosan buktak, úgy, mint mi. Mi is,ők is, mindketten elveszítettük a bútorainkat is. A húgomékét a főbérlő foglalta le, ami a mai napig vitatott, hogy ehhez volt e joga? De az amúgy is gyenge és beteg ember nem volt képes tenni magáért. Én a saját bajomból ki sem láttam, nekem is segítségre lett volna szükségem, de még tanácsot se kaptam senkitől. Sajnos eredménytelenül állnak a dolgaink ma is.

 A mi bútorainkat valaki kirakta az albérletből egy szanálás alkalmából, amit azonnal el is vittek. Erről még szólok, mert ez egy külön történet. A lényege az egésznek, hogy mindannyian, mindent elveszítettünk, hajléktalanok lettünk.

Ha az én küldetésem a segítségnyújtás, akkor ez, a mai szinten, teljesíthetetlen. A tanúsága pedig az, hogy  segíts a gyengén, de ha nem vagy elég erős, maga mellé ránt a mélybe.

Már csak a csodában bízhatunk, hogy valaki, aki érti a jogot, mellénk áll, mert az ügyvédet most egyelőre, nem tudom megfizetni, szóba sehol nem állnak velem. De én azt hiszem, ma már nincs olyan ember, aki ezt felvállalná. Vagyis, sajnos nem tudok hinni a csodában. Mégis, ha lenne egy csoda, talán talpra tudnék állni. Most még talán. Még lenne erőm.

Folytatás következik.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.