Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lehetetlen küldetés III.

 

Én jelenleg a mostoha anyumnál lakom, de ez is tragikomikus, mert boldogságból boldogtalanságba ment át az életünk .

 
Miután a szüleim házassága zátonyra futott megannyi megpróbáltatás miatt, főleg a húgom betegségéből kifolyólag, az apukám megismerkedett egy kedves özvegyasszonnyal, aki szintén látássérült. Szépen lassan alakult a kapcsolat, és egy idő után, az apu oda is költözött hozzá. Úgy érzem, ez igazi szerelemmé nőtte ki magát, vagyis ők boldogan, és nagy megértésben éltek. Pár évig. Sajnos az apukám stroke miatt félig lebénult, és bekerült a Vakok Intézetébe. Közben, engem befogadtak, és anyám helyett anyám lett. Lánya lettem. Tisztelem, és szeretem őt.
Hamupipőkének hív. Kölcsönösen segítjük egymást. Hetente többször látogatjuk az apukámat, és a szívünk megszakad, hogy nem lehet közöttünk. Az apu sajnos nagyon leépült. Huszonnégy-órás ellátást igényel. Annak ellenére, hogy a mostoha anyum sem lát, messze menően ellátta az aput, és ma is oda adó szeretettel van iránta. De ez a kaotikus helyzet lassan felőröli az idegeinket, főleg a tehetetlenség miatt. Milyen a sors, mire két ember megtalálná a boldogságot, közbeszól a betegség.

A szomorú végkifejlet képlete a helyzetemben pedig a következő. A boldog család széthullása, és két öröklakás elvesztése után, az anyukám gondozóházba került, súlyos cukorbetegség miatt. Az apukám, a Vakok intézetébe,  a fiam több albérlet után az anyósomhoz, a férjemmel együtt. A húgomék a sokadik kudarcos albérlet után, nagy nehezen kaptak egy szükséglakást, ami üres. Napi szinten nélkülöznek. Én a mostoha anyummal élek, akinek hálával tartozom. Sajnos, mára már főleg lelkileg, de még inkább erkölcsileg, és anyagilag, padlón vagyok. Fáj a lelkem attól, hogy semmi kilátásom a jövőre nézve.  Az a kevés személyes cuccom, könyvek, ruháim, amiket "kimentettem" szana-szét vannak. Főleg anyósomnál, zsákokban, a pincében.
A legszomorúbb az, hogy egyszer az életben mellém állt a szerencse. Nyertem egy nagyobb összeget a kaparós sorsjegyen, ami "pillanatok alatt" elszállt. Család szinten. - Mindenkinek mindent, amit tudtam – kifizetgettem. Ismerősöknek is adogattam. Felújítottuk a lakást, de minek? Magamra sem gondoltam, és a jövőre sem. Pedig kellett volna, így utólag visszanézve,talán lehetett volna jobb megoldás is. Én sajnos csak ilyen vagyok.
Ilyen szerencse, csak egyszer adatik meg az életben. Sajnos nem tudtam okosan élni vele.
Jár az agyam ezerrel, hogy hogyan is emelkedhetnék fel, legalább egy kicsit. Arra jutottam, hogy ha pénzhez, vagy szponzorhoz jutnék, nyitnék egy saját kocsmát, hogy megalapozzam a megélhetésünket.  Ez a tanult szakmám, ehhez értek.
Nagy baj, hogy nem tanultam meg a tűz oltást időben, mert volt egy olyan apukán, aki mellett sosem kellett ezen gondolkodni. És nem tanultam az eddigiekből sem, eleget. Képes lennék megint a vállamra venni a család terhét, pedig tudom, hogy nem elég teherbíró a vállam, ami most súlyosabb teher, mint valaha volt, és megint, újra a gödörbe rántana. Ahogy látom, ezt már életem végéig cipelem. Csodák nincsenek, legalább is kétszer sosem esnek meg.

Nem tudom miért, mégis engem az tart életben, hogy  talán mégis történnek néha csodák, és talán, mégis, egyszer, még velem is történik olyan csoda, hogy az igazság malmai bármi lassan is őrölnek, egyszer az én zsákom is a garatba kerül, és kisüti az én igazságom is. Talán eljön az az idő, hogy a jog a törvény kerül előtérbe, és akkor talán esélyt kapok arra, hogy felállhassak.
 és talán, mégis, egyszer, még velem is történik olyan csoda, hogy az igazság malmai bármi lassan is őrölnek, egyszer az én zsákom is a garatba kerül, és kisüti az én igazságom is. Talán eljön az az idő, hogy a jog a törvény kerül előtérbe, és akkor talán esélyt kapok arra, hogy felállhassak.

 

Folytatás következik

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.