Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 
Magány

Este van. Talán az utolsó enyhe kora őszi este. Nincs még hideg, de a vadszőlőt, már megcsípte a szeptembervégi szél, sárgába, rőttaranyba, pirosba öltözött. Minden fuvallatra zizzenve hullott a levél. Egy aprócska sün is csörtetett a hulló levelek között, talán élelmet keresett, talán téli szállást. Halk fújtatását el-elnyomta, a szél okozta lombsóhaj.

Kint ült a kertben, a parányi teraszon a hintaágyban. Az este már sötét köpenye alá vette a várost, a kert fái, mint az árnyak, lomhán nyújtóztak az esti szélben. Csend volt. Mélységes, tiszta csend. Érezni lehetett, a csiga nyálkás csusszanását a zöld füvön. A koraesti esőnek földszaga volt, és aprócska harmatgyöngyök csapódtak a fűszálakra. Hűlt az idő.
A szomszédház tetőterének nyitott ablakán finom, lelket érintő halk muzsika szűrődött ki. Illet a hangulathoz. Oda is nézett. Az ablak halvány fénnyel mutatta magát, a szél által megmozgatott függöny, mint egy éjjeli pillangó, ki-kilibbent, a tetőablakon. Fogoly maradt, visszazuhant újra, meg újra.

A hintában, összegombolyodva, hozzásimulva, aludt apró fekete tacsija. Néha meg-megránduló kicsi teste, lábacskái, jelezték, hogy álmában, nagy harcban áll, talán támad, talán menekül. Néha még morgott is hozzá egy kicsit.
Elmosolyodott. Szeretettel simította meg a csepp kis testet. Az állat nyöszörögve nyújtózott, majd újra összekuporodott. Kedves, meleg kutyaszaga, keveredett az ázott föld illatával. Olyan idilli volt minden.

Csak ült a hintában. Nem tudott elaludni. Második napja nem jött érte az álom. Olyan volt, mint aki a mentőcsónakra vár, de az csak nem érkezik meg. Az agya kiürült, a szíve meg túl teli volt.

A zene a tetőtérben közben váltott. Új lemez került a számítógépbe. A dallam ismerős volt. Halkan vele dúdolta egy darabig, csak úgy magának, aztán valahogy kiesett a ritmusból, és abbahagyta.. Egyszer-csak csend lett az ablakon túl is. Észre sem vette először, csak kis idő után tűnt fel, hogy másféle csend van. Az ablakra nézett.  Borzas férfifej sziluettje rajzolódott ki a háttérfényben, amint a cigarettafüstöt fújja kifelé az ablakon.  Nézte, amint a kifújt füst örvényleni kezd, és a férfi válla felett, mint sunyi fázós macska, szépen visszasurran a parányi szobába.
A cigaretta lassan leégett, a férfi nagyot pöckölve rajta, leküldte a földre. Még látta, ahogy a repülő csikk felizzik a levegőben, azután eltűnik. Az ablak csapódik, és kialszik a fény. Vége a „mozinak”
Órájára nézett. Elmúlt éjfél.

A sarki szálló szerencsegépeitől most szédelegtek haza az aznapi próbálkozók. Két-három, kissé italos férfi, hangos szóváltása törte darabokra az éjszakát. Aztán az első sarkon túl, elhalt az is. Nem tudott magával mit kezdeni. A mozdulatlanságtól fázni kezdett. A hideg lassan alattomosan járta át, belülről jőve kifelé. Igen. Milyen különös. Először azt érezte, fázik a lelke. Aztán az egész testében remegni kezdett. Fenn járt a Hold, az ég tiszta lett, az eső után rongyosra szakadt felhőfoszlányokat kifújta a szél. Az oldalához gömbölyödött kisállat testmelege átadott valamennyit hideg tagjaiba.

A másikra gondolt, aki szívének oly kedves volt, és aki most olyan messze van.  Nehezen viselte a hiányát, de nem tudott tenni ellene semmit. Elégett ebben a kényszerű, jövőtlen várakozásban, mégse tudta feladni. A buldog szívósságával hitte, ha nem ereszti el, megmarad. 
Biztos alszik már. Lelke egy darabja, mindig oda szállt. Úgy lebegett felette, mint egy védőháló. Reszketett érte, baj ne érje, el ne veszítse. A gondolatainak nincs határ. Szinte látta, ahogy zsúfolt szobájában, zárt ajtó, és nyitott ablak mögött, pihen. Gondolatban megállt az ágy előtt, belesimított hajába, megérintette szája vonalát. Olyan élesen és tisztán érezte, hogy még az illata is ott volt, a bőre érintése bizsergett az ujjaiban. Közel hajolt, egészen az arcához ért, látta, amint megrebben a szemhéja, és mintha mosoly suhanna át alvó arcán.
Mintha mágneses erővonalak kötötték volna hozzá, nem tudott szabadulni a bűvköréből.
Távoli vonatfüttye, mint tó tükrébe dobott kő, törte össze ezt az álomképet Fájdalmasan nyilallt bele a valóság. Ott ült a hintán, alvó kutyája mellette, és a szél, hulló levelet kavart, hűvös és rideg volt az éjszaka. A Hold kerek tányérja kísérteties fénybe borította a kertet.
Mennyire közel volt. Mennyire valósnak hatott. Annyira fájt most ez az eltűnő kép, rideg és kemény volt a valóság. Ez most már örökre így marad?
Bement a házba, csendben bebújt a vetett ágyba, magára húzva a takarót nyakig. Hűséges ebe az ágy melletti szőnyegre kuporodott. A kettős ágy fele üresen ásított, a magány, a hiány örök mementójaként.
2010-10-30