Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Már nem álmodom

 

Valamikor régen, még az út elején,
boldog felnőttkorról álmodoztam én.
Terveztem életem tele széppel, jóval,
nem bántam csínján, erővel és szóval.

Fűtött ifjonti láz, nem tántorított idő,
érett korba az ember, egyszer-csak belenő.
Hazudtak az álmok, az erő elfogyott,
lopott boldogságom szép lassan megkopott.

Ma már nem álmodom. Nem készítek tervet,
megelégszem azzal, mit a Sors, megenged.
Gerincen nem törött, kissé merevebb lett,
nem tudok hajolni, semmi hatalomnak.

Nem bódulok el, ha szépeket  súgnak.
Szívem lassabban ver, kisebb lett a románc,
többre értékelem, ha nem ígérsz csodát.
A barátság nagy kincs. Maradj meg hát annak,

  s örülni fogok, minden szép szavadnak.
Ünnep lesz minden perc, mikor itt vagy nálam,
nem kérdem: "Honnan jössz? Hova mész utánam?".

2011-4-13