Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Megfagyott csend


A csend, a csend, annyira fáj.
Még mindig arra a szóra vár,
mondani, mit soha senkinek,
érinteni, ahogy csak egyet lehet.

Beleremegett, ha látta benne
a fényt. Nem rezdült mégsem.
Ki tudja mért?
Kívánta, mint sivatag a vizet.
Ha ölelte, csendesen engedett.
Félt az ismeretlen erőtől,
minden ölelésben hallgatott,
 hagyta,múljanak a hónapok.

Egyszer, ha már nem csalódhat,
utat enged sok fojtott szónak,
tépni fogja róla a ruhát,
ájulásig érzi  mozdulatát,
belehal minden ölelésbe,
övé lesz, úgy igazán, egészen!
De addig, addig csak figyel,
ha,  jön az a jel, felszabadul.
A csend, akkor majd lángba borul.

  *
Egy este, az ölelés elmaradt.
Nélküle jött, sok néma virradat.
Lelkében kialudtak a lángok.
Szemében sem ragyog többé a fény.
És a csend, a csend, a szívéig ér.

Sverige2015 Január

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.