Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mégis más

 

Szürke, langyos a Délután,
lassan kullog,  Reggel után.
Álmos, üres percek gurulnak,
lustán, egymásra hullnak.

Unalmas napokká érnek.
Semmi szépet nem ígérnek.
Melankóliás az ének,
ami kezemből kifolyt.

Valahogy néma lett a tér,
amióta elmentél.
Kiszáradt madáritató
sóhajt, ivó cinke után,

elhalt a hajnali dal is,
rigó sincs már a tüskefán,
csak a kerti gyep nyújtózik,
az esti locsolás után.
 
Itt közben beszökött a nyár.
Lustán nyújtózik a délután,
Csendes a környék, meg a ház.
Asztalon nem csendül pohár.

Tányér sem fehérlik, délfelé
nem illatozik jó ebéd.
Ebed a kaput ugatja,
várja, jöjjön már a gazda.

Dongó méhek űzik az időt,
a hátsó télikert előtt.
Gondozó kezed dicséri,
sok-sok kikelő méh-bébi.

Minden ugyanaz, mégis más.
- Csak a lüktetés hiányzik-
versből a rím, szóból a szín,
- s bár érzem, hogy itt vagy-

a tudat nem elég. Itt hagy
minden gondolat, minden vágy.
Utánad oson, felhő szárnyakon,
megpihen ott, a válladon.

Várom, hogy útra kelj,legyél!
Várom, hogy beszámolj,mesélj!
Várom, hogy újra átölelj!
Minden újra életre kel!

 

Budapest 2014 06

 
 

Profilkép