Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Morzsák I.

(Huszonegy nap színesben)


I.
Ismerkedünk. Ki vagy Te? Sokszor érzem úgy, hogy egy hatalmas dobogó szív, egy nagy szeretetgombóc, ami arra van kihegyezve, hogy nekem mi a jó, aztán egy éles váltás, és mintha csak egy örökké figyelő, kételkedő, gyanakvó, agy lennél, csak ésszel élő, mindent kiszámító, száraz figura. Azután vált, egy pillanat alatt ezt az egészet sutba dobja, és álmodik, lobog, tervez, a fellegekbe jár, miközben mindig tökéletes szeretne lenni.
Örök kamasz, lélekben mindig húsz, akit az élet ott felejtett, az idő meg észre sem vett, és lettél minden rafinéria nélküli, szeretettel, törődéssel teli rejtély, ismeretlenség. Mit cifrázzam? Nekem örök talány, megismerhetetlen ajándék, bónusz a sorstól - ahogy a barátnőm szokta mondani a nem várt, nem remélt örömre- .
Ki vagy? Nézlek, mindig nézlek. Ismerem minden sejted, minden rezdülésed, minden ráncod. Arcodon viseled lényed minden titkát. A kezed, a mimikád, a lépteid, mozgásod ritmikája, napi jelentés rólad, percről- percre. Ha meg sem szólalsz, akkor is beszélsz. A lelked csodaszép. Nekem megszépült. Őrangyalom, és hóhérom egyszerre tudsz lenni. Mégis, mindig azt érzem, hogy engem életemben nem védett, nem óvott, és nem szeretett ennyire senki.

Elindultunk haza, a te otthonodba. Nem tudom, mennyire érzed magad otthon nálam, de remélem, tudod, hogy szeretném, ha otthont, és hazát lelnél, ahova jó megérkezni. Én ezt érzem nálad. Mindig örömmel megyek.
Úton vagyunk.

Eltelt egy napunk. Berlin felé járunk. Lassan esteledik. Az ég csodás képet mutat. Jó kedvű volt az Isten, tele szórta pille könnyű vatta fellegekkel az eget, játékos állatsereg alakult, és mosódott el a szemünk előtt, majd terült bíbortakaró az estben a fejünk fölé. Csodás látvány! Mintha égne, vére folyna, hihetetlen és félelmetes szín kavalkád, amilyen csak az északi égen tud létrejönni, és percek alatt megváltozni, eltűnni.


Tízre járt, sötétségbe zuhant a láthatár. Beálltunk egy kamionparkolóba éjszakázni. Megvacsoráztunk az otthonról hozottakból. Ággyá alakított kocsiüléseinkben, puha takaróid alatt, jött az éjszaka. Láttam rajtad, a mögöttünk hagyott több száz kilométer elfárasztott. Ilyenkor megnő bennem a féltés, bajod ne essen.

Te hamar elaludtál, nekem sok időbe tellett. Hiányzott az esti ölelésed. Néztelek. Nem volt kényelmes helyed. Nem tudtál kinyújtózni, éreztem, hogy nem pihensz, pedig nehéz, és hosszú út vár még ránk.

Gondolkodtam az életről, kettőnkről, arról, hogy mennyire szép lett így együtt, hogy összenőttünk, mint fának két ága. Aztán elmerültem én is, a parttalan csendes éjszakába. Olyanok voltunk a sok parkoló kamion között, mint apró kis bogár. Az országutak nomádjai már aludtak, volt ahol még tévét nézett a hálófülkében a vezető, de a többség már sötétbe burkolózva álmodott.
Úgy látlak ma is, ahogy először jöttél hozzám. Egy megfáradt kamasz, örökifjú lélekben, aki ha nevet, megszépül az arca. Nem tudom ki vagy, Azt hiszem, egész hátralevő életemben sem tudlak megfejteni.
Köddel, hűvösséggel ébresztett a hajnal. Kamionok zajára ébredtünk, ők már indultak. Mi még reggeliztünk, az otthon becsomagolt szendvicsekből, és forró kávét ittunk a termoszodból, majd a pihenőhely mosdójában rendbe hoztuk magunkat, és megint mozgott az út alattunk.


A Berlini gyűrű kemény lett, de végül megadta magát. Rostock, és az északi tenger ott volt előttünk. Délután kettő.. Némi komplikációval, de elnyelte autónkat a hatalmas komphajó gyomra. Meleg napsütés, széllel, a tengernél mindig fúj a szél. A hajó faránál a kirakott székekben kerestünk egy szél védett helyet, és élveztük a koradélután melegét, az arcunkat paskoló szelet, aztán felbőgtek a motorok, a hajótest beleremegett, és lassan nyújtózott az óriás teherrel, kocsik és kamionok sokaságával, majd ráfordult a nyit tengerre.

.
A víz csendes volt. Az ég csodát adott Egymásra boruló vattapamacsok között, tündöklő kékségben, fekete-vörös izzásban jelent meg a Nap. Pulzáló vad képet láttam, ami fenséges szépség, és ijesztő félelmetes látvány volt egyszerre. Megbabonázva néztem, nem tudtam levenni róla a szemem. Torkon ragadott a látvány, kiabálva mondtam, nézd! Nézd! Látod, amit én? De te nem láttál semmi különöset, és ijedten szóltál, hagyjam abba azonnal, mert belevakulok. Isten tekintetét láttam, pulzáló, sárgán aranyló sugárban, gyémánt-fehér, villogó felhők közül. Sose felejtem el. Csoda, hogy nem vakultam bele.


Aprócska szigetek, pici nyaraló házak, gyöngy-fehér vitorlás-hajók sorakoztak, mint aprócska bogarak a mólók ölelésében Csodálatos látvány volt! Ültünk a hajófaron, szélárnyékban, fogtuk egymás kezét, és beszippantott az örökkévalóság. Olyan szép volt, mint egy giccses kép. A hullámok apró fehér fodrokkal díszelegve ölelkeztek, a horizonton a nagy víz szélénél felsejlett a Föld görbülete. Megéreztem a tenger-mély minden titkát, félelmetes erejét.


A távolban feltűnt egy halászhajó. Régi idők tanújaként egy nagy fregatt mellett haladtunk el, állt a vízen, amolyan múzeumi darab, mintha időutazáson lennék, a vikingek jutottak eszembe, ahogy zsákmánnyal teli, svéd partok felé igyekeztek.


Hatórányi tengeri út, talán háromszáz kilométer a vízen.. Itt ért el a második este. A víz színe aranyló olajból feketébe váltott. Egy Dán sziget sziluettje még felsejlett a látóhatáron, apró égő pontok jelezték az életet, a sötétségben, mint szentjánosbogarak, olyanok voltak a sziget fényei. Egy hajó is igyekezett feléje, fehér folt a vízen, fénylő ablakokkal.


Hűvös lett és sötét. Bementünk a székekkel teli váróba, ahol megvacsoráztunk, és aludni próbáltunk kicsit, hiszen még több mint kétszáz kilométer vezetés vár rád, amíg hazaérünk. Ablak mellé ültem, és a kiszűrődő fényben a vizet néztem, amíg lehetett. Mellettem voltál, fogtad a kezem, és bennem dobogott a szíved. Elnyomott a megtett ezerhatszáz kilométer. Néztelek.    Mint egy csodát, mint mindig, mióta vagy. Éreztem megemelkedő mellkasod, minden lélegzetvételed. Vonásaid kisimultak. Aludtál, mint egy kisgyerek.. Magamban megköszöntelek, és örültem Neked.


Kint esett. Az ablak fényében láttam, ahogy a vízbe hulló cseppek visszapattanó gyöngyei fortyogó fazékká változtatták a tengert. 
Olyan szabadnak éreztem magam, és olyan kiszolgáltatottnak, védtelennek a természet erőivel szemben a nagy vízen. Hiába voltak több százan köröttünk, olyan volt, mintha csak ketten volnánk a teremtésben, Te, meg Én, és az Isten.  És Ő vigyázott ránk.


Malmö is ázottan fogadott. Hazáig, otthonodig, végig esett a kétszázötven kilométeren. Néha az ablaktörlő sem bírta, majdnem vakon mentünk Alig beszéltünk. Éreztem, hogy nagyon fáradt vagy. Néha a kezem után nyúltál, néha én tettem rád a kezem. A lelkem fohászkodott, érjünk baj nélkül haza.   Amikor felhajtottál az ismerős feljárón a ház előtt, megkönnyebbültem. Csak sóhajtani tudtam, mélyet, a csendben, és gondolatban megköszöntem az Istennek, ezt a csendes boldogságot, mert kimondani olyan banális, érezni is szinte lehetetlen, hogy mennyire jó ez.