Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MORZSÁK II.



Vasárnap van. Óriási köddel jött a reggel. Jól esett a fürdőszobában a radiátor melege. Az arcomba paskolt hidegvíz felébresztett. Kiültem a konyhába, és néztem, ahogy pontos, kiszámított mozdulatokkal hagymát vágsz, gombát szeletelsz, felvered a tojást, tányérokat raksz az asztalra, közben fő a tea, készíted a reggelinket. Korábban ébredtél, megelőztél. Friss kávé illata tölti be a konyhát. Elém teszed, apócska csoki szelettel, meg is kevered, és megölelsz. Csodás ébredés!


Igyekeztem láthatatlanná válni. Így élsz, ha nem vagyok itt. Nem ettem veled. Csak néztem, mit teszel, ha nem vagyok. Méhészkedni készültünk. Itt a hideg, a nyár rövid volt, és gyakran esett, nem tudtak elég élelmet gyűjteni a téli napokra, etetni kell őket. Cukor és víz keverékét főzöd, és rakod üvegbe. Figyelem, ahogy töltöd a fazékból , lassú kimért mozdulatokkal, hogy el ne cseppenjen. Én nem tudtam volna így. El kell ismernem, ügyesebb vagy. Büszke vagyok Rád!


Felötlik bennem, mit tudok én adni, hiszen az évek megtanítottak, egyedüliségedből nem hiányzom, nélkülem is tudsz mindent, és úgy a jó, ahogy te csinálod.
Felesleges vagyok.


Ülök az asztalodnál, nézem az előttem elterülő képet. Már ismerek lenn a parkolóban minden autót, látom a szemben levő benzinkút életét, és érzem oldalt a távoli temető csendjét. Ismerek minden égbe nyúló fenyőkoronát. Nézem, ahogy hajolnak. Zúg a szél!


A köd lassan felszáll Szokásos tejes-kékségben ragyog az ég, portalan tiszta-kék, és a felhők mosott gyapjú puhaságával sorakoznak, mint sodrott vastag fonalak. Nézem, ahogy egymásba simulnak, aztán lassan telítődnek. Újra esni fog.


Élő, buja-zöld minden, a fű olyan, mint egy szőnyeg, puha élő, lüktető szőnyeg. A levegő tiszta, hűvös, és a Nap melege erős, ha süt. Nagyon élhető környezet. Szeretek itt lenni.
Az itt élők védik a természetet. A házak tiszták, mintha csak most adták volna át őket, meglepődöm, amikor megtudom, örven évvel ezelőtt épültek. Az épületek közötti gyepek ápoltak, rendszeresen nyírtak, a sövények formára vágottak. Gyomos, gazos utak, terek nem léteznek. Nemtudom másfelé milyen, de amerre jártam, mindenhol ezt tapasztaltam.


Kicsi faház az erdő szélén, gazdátlan, régi lakója fentről figyeli, hogyan válik lassan az enyészeté valamikori mézeskalács házikója.Oda készülünk.
Ott, te vágod a füvet. A hátsó részben van egy kiskaptárnyi méhcsaládod. Valamikor csirke lak volt, ma a te raktárad., és egy családnyi méhed otthona. Nem ismertem a méhek életét, kicsit féltem is tőlük. Olyan szeretettel és hozzáértéssel bánsz velük, és mesélsz róluk, hogy megbarátkoztam velük, megszerettem őket.
Ma, egy télre való eleségpótlást viszünk nekik, és előkészítjük a kaptárt a hidegre. Csodálatos, ahogy ezek a pici szárnyasok élnek. Munkájuk, szervezettségük elbűvöl. Hajlamos vagyok arra, hogy gondolkodó lényként kezeljem szervezettségük, összetartásuk miatt, pedig – mint mondod- ez csak ösztön.


Szétbontod, leszűkíted majd a belső tereiket, betakarod a kaptárt. Ismernek, nem bántanak. Rád szálnak, megnyalogatnak, de nem szúrnak meg. Nem félsz. Ha mégis megszúrna valamelyik, nem kapkodsz, nem vagy dühös. Már én sem félek.
Nézem, ahogy kirepülnek, és ahogy hazatérnek, hátsó lábukon megpakolva virágporral. Elképzelni sem tudom, honnan gyűjtik be, hiszen az erdőben nem látok egyetlen virágot sem.


Az idő elcsurgott, te mész, mert nyíllövő verseny lesz, és készítitek a pályát az erdőben. Én maradok otthon, ez a te életed, amibe én nem férek bele.
Délben még hazaszólsz, hogy tudasd, nem tudni, meddig leszel. A méhek megvárnak. Én is.
Kiülök a teraszodra, plédbe burkolom magam, és hallgatom az E 4-es robajló forgalmát.
Az ablakból három gyönyörű fenyőt csodálok, magasak, formásak,, mint egy csipkeminta. Elálmosodom, és belezuhanok az alvásba.


Délután egy óra tájban éktelen telefoncsengés ébreszt. Nem veszem fel. Az idő hűvösül, alig 11 fok. Szeptember eleje.
Közben az eső is elkezdi. Egy ideig még a terasz korlátain összegyűlő cseppek anatómiáját figyelem, ahogy a korlát alján sorakoznak az apró cseppek, majd lassan egymásba csúsznak,, elérve azt a nagyságot hogy leessenek. Áttetsző, apró gyöngyszemek.
Az eső álmosít, de a levegő hideg. Összehajtom a plédet és bevonulok a konyhába.


Három óra, hallom, ahogy baktatsz fel a lépcsőn, aztán nyílik az ajtó. Végre itt vagy! Gyors ebéd, sima paprikás krumpli, magyarosan, ahogy én szoktam otthon, aztán irány a méhek. A reggeli szándék most tetté válik.


A távollétedben óriásira nőtt a fú. A magára hagyott méhcsalád is sérült, sok kicsi szárnyas teteme fekszik szanaszét a kaptár körül. Fájdalmas látvány. Szépek ezek az apró szárnyasok. Bársonyos sárga és barna csíkosak. Olyan puhák, olyan törékenyek. Dolgosak, szorgalmasak, szervezettek.
A kaptárban komoly munka folyt, ment a fiasítás, de a gyűjtött eleség a hosszú télre nem lesz elég.  Fel lett töltve az etető és betakarva a kaptár. A hidegben megdermedt apró jószágok legyengülve, tétován jöttek haza, lelassult szárnyaikkal igyekeztek meglelni a bejáratot. Benn rajban, egy gomolyban voltak a dolgozók, egymást melegen tartva., és fenntartva a  25, vagy annál is több fokot, ami elengedhetetlen a kikelő lárvák életben maradásához. Nem vették jónéven a kíváncsiskodásod. Kaptál egy szurit.
Egy lelassult, alig élő kisjószágot a tenyerembe vettem, hogy közelebbről szemügyre vehessem, azt hittem, a végét járja. Tenyerem melegétől feléledt, és utolsó erejével belém szúrt. Sajnáltam szegényt, mert ebbe a szúrásba, tényleg belehalt. Ilyen az élet. Eggyel nőtt a névtelen hősök névsora.


Lassan bealkonyult, A fűnyírást befejezted. Az eső újrakezdte, és a levegő egyre hűvösebbé vált. Szedelőzködtünk. A méhek nagy zsivajjal vették birtokba a beadott élelmet, hangos volt a kaptár a zümmögéstől.
Megint elmúlt egy nap. Eggyel több, amióta ketten vagyunk, és eggyel kevesebb, amit még lehetünk.