Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Morzsák V.


Péntek.

Szaladnak a napok, a huszonegyből nyolc, már lepergett. Tegnap végre széppé varázsoltuk a kolonid. Fűnyírás, némi fazonigazítás a zöld sövényen. A magnólia már a télre készülődik, Az apró sárga gyepvirág még bontja szirmait, és a viaszlevelű kúszó is tele tenyérnyi indigókék virágokkal, a rózsákon is bimbók vártak még kibomlásra, de valószínűleg ebből már nem lenne rózsa. Le is vágtam őket, és a vágott fűvel körbetakartuk a bokrot a fagyok ellen. Vastag papírzsákot és nejlont is húztunk rájuk, a tövéig, hogy a rágástól is megkíméljük, télen a vadak bele ne kóstoljanak. Kipróbáltam a benzinmotoros fűnyírást! Sokat nem engedtél, de jópofa volt Szép lett a gyep, üde, és csíkos, ahogy a vágás iránya változott, Ültem a nyugágyban, és néztem, ahogy dolgozol. Valahogy a kezed alá simultak a tárgyak. Minden a helyére került, pontosan, szépen, szelíden, törés nélkül.
Az eső jön, és megy. Tegnap kegyes volt hozzánk az ég, olyan volt, mint egy leheletfinomságú, azúrkék üvegharang. Délután tejszínhab–felhők úsztak, de eső nem lett belőle. Horgászni indultunk a pisztrángosba, de a halak elbújtak előlünk.
Este jóleső fáradtsággal nyújtóztunk, egy csodálatos füstölt-angolnás vacsora után. Jól aludtál. Figyeltelek. Nekem nem ment. Sajgott a bordám. Minden mozdulatra fájt. Jó lett volna eleven életet élni, jönni-menni veled, nagyokat, a jó levegőn, ebben a röpke huszonegy napban, de nem ment. Tudom, hogy ez zavart téged, és bántott engem is, de nem tudtam tenni ellene.
Harcolsz te is a saját démonjaiddal, az idő meg teszi a magáét, zabálja az erőnket, vasmarokkal szántva bőrükbe, ott hagyva nyomait. Öregszünk. Nemcsak én.
Nekem szép a te öregséged. Ezüstös hajad, csontos, vékony finoman erezett kezed, szarkalábak a szemed körül, és a fiatalos huncut mosolyod, ami széppé varázsol. Jó, hogy ezt csak én látom így. Ma épp a barátoddal kávézol. Minden héten elmentek, és megesztek egy sütit, majd egy kávét. Egy kis dumcsi férfi témákról, no meg az öregedésről.
Én kész vagyok az ebéddel, a kávé is lefőzve, az asztal szépen terítve. Várlak. Aztán mész a lő pályára, hogy este fáradtan kifagyva, megázva haza gyere. Tettél be nekem zenét, halkan szól a háttérben, háromórányi, csodálatosan szép Afrikai zene, énekkel, miközben én papírra vetem ezeket a sorokat., és rád várok.
Tanuljuk egymást. Még mindig. Nem tudom, hogy élsz meg, a nyűgeimmel. Nekem megy. Lassan, de átveszek a dolgaidból. Nem nehéz, csak lassú. Engem lelassított az idő, te még pörög, küzdesz ellene. Mindketten számolunk vele. Te félsz az elmúlástól, én a merevségtől félek. Jó, hogy az élet adott a végjátékban kicsi kis szépet kárpótlásul. Bárhogy is alakul az életünk, én köszönöm az együtt időt, Nem latolgatom, mi lett volna ha…. A múlt át nem írható. A jövő már nem vár terveket. Arra, se elég idő, se erőnk nem maradt. A jelen, ami élhető, mindig a nap, ami megvirrad. A perc van, és azt, szeretném, megtölteti harmóniával. Szeretném élni, amit ad, és cserébe, ha tudok adni még, kielégít. Szeretnék hozzátenni a mindennapjaidhoz, amit tudok, hogy neked is szép legyen.
Asztalon az ebédünk. Illatorgia lengi be a teret, pedig egyszerű tepsis krumpli, friss, fűszeres, és zöldségleves, szépen terítve,
Megjöttél. Ebédelünk.
Kinn esik. Köd borítja előttünk a fenyvest. Fénypászták sokszorozódnak a vizes úttesten. Zord hűvösségében is szép ez a táj. Az ég szürke, a fenyők kékeszöldek látszanak. Az ablakból elém terülő tájban egy benzinkút. Ázottan, szárnyaszegetten lóg, magas oszlopán a fekvőkeresztes zászló.
A nappaliból még szól a zene, de lassan a végére ér. A kávét te szolgálod fel, el is mosogatsz, pihenünk kicsit, aztán mész tovább. Én meg majd hazavárlak Egymás hiánya nagyobb örömet ad, mikor megérkezel.