Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

 

Nagykorúság.

 

Szét robban az agyam! Olyan rohadtul érzem magam mostanában.. Csak ülök, és nézek ki a fejemből, jóformán azt se tudom, milyen nap van ma?

Az értekezleten is alig tudtam figyelni Pedig sok- mit sok, szinte minden rajtam múlik, felelős vagyok az embereimért. Igen! Értük! És magamért? És a gyermekeimért? Persze azokért is. Igyekszem én mindent megadni nekik, amit csak lehet. Persze magamból édeskevés jut, mert amíg rájuk , értük robotolok, nem vagyok. Nem vagyok nekik, és másnak sem. Magamnak sem.

Szememre is vetette az asszony, hogy apa nélkül nőnek fel a lányok.

Aztán a … szóval a mostohaanyám, vagy mit tudom én, minek is nevezzem, mert mostohának nem mostoha, de nem is az édes, szóval Klári  is megjegyezte, hogy többet kellene velük foglalkoznom. De hogy? Azt nem mondja senki!

Na és a fater? Ö se volt. Sose volt. Emlékszem, kicsi gyerekként csak azt kaptam belőle, hogy néha ölbe vett, néha megölelgetett, és sokat aludt, ha ritkán hazakerült. Azt, hogy megjött, csak onnan tudtam, hogy ömlött a játék, persze olyan, amilyen senkinek nem volt, csak nekem. Azt se tudtam, miért kapom, a haverok azt mondták, jó neked  Bence, nálatok sokszor van karácsony.

Jobb lett volna, ha csak egyszer van karácsony, de akkor együtt van mindenki, mert nálunk sose volt együtt mindenki. Mindig hiányzott valaki. A tesóm például nem volt otthon.

Valahogy, már kicsi gyerekként megfogalmazódott bennem, ha majd nagy leszek, én másmilyen apuka leszek, és ez erőt adott, hogy nem számít mi van, én úgyis másként csinálom.

Ha nagy leszek.

És mikor leszek én nagy? Ez a kérdés sokszor felmerült bennem. Meg is kérdeztem Klárit, mikor lesz a gyerek nagy?

- Ha nagykorú leszel- mondta- ami nem évekhez van kötve, hanem ahhoz, hogy felelős leszel magadért, és a rádbízottakért.

Így hát vártam a nagykorúságot, és próbáltam, amennyire lehetett, élvezni a kiskorúság minden felelőtlenségét.

Sose akartam nyári szünidőkben dolgozni menni.

- El kell menned kicsim- mondta Klári- hogy hozzászokj, a felnőtt életben dolgozni kell.

- De hát én nem vagyok felnőtt! Ráérek akkor, ha nagykorú leszek.

Hiába érveltem, menni kellett. E miatt vártam is a nagykorúságot, hogy az akaratom, a döntéseim, ne írhassa felül senki, ne irányítgassanak, ne dirigáljanak. A tanulással nem volt soha gondom, nem  tanultam, mégis, mindig jeles voltam. Azt hiszem ott szaladt el velem a ló, azt hittem, az élet is olyan lesz majd.

Pedig nem.

Apám akkorra már régen elvált, és Klárival éltünk, akinek volt egy fia, így nekem lett egy nagy tesóm, ami egyébként  anyunál is volt, csak éppen nem lakott otthon, mert a magaviselete miatt állandóan intézetbe  vitték, onnan meg mindig szökésben volt.

Klárival tulajdonképpen jól éltünk. Kötődtem hozzá. Talán ezt ma is elmondhatom.

Befejeztem az iskolát, és mivel Pesttől nagyon elszakadni nem akartam, gimnáziumba mentem. Az volt hozzánk legközelebb. A társaság is jó volt, mert a matektagozatos-általános fele  oda jött.

A gimnáziumi évek szaladtak. Új barátokat szereztem, olyan voltam, mint minden más korombeli gyerek. Mentem kirándulni a sulival, megkóstoltam az első cigarettát, az első sört, kihánytam magam az első részegségben, és Klári, no meg a skaccok, felkészítettek a férfivé válás éjszakai magömléseire. A szerelmet, mint az ópiumot, úgy vettem. Megcsapott hamar.

Szép volt, gyönyörű nagy hajjal, és vagány, fiús. A barátomé. Aztán az enyém lett. Akart. Nagy tervei voltak, és imádott. Tetszett, hogy nagyra tart. Azt hitette el velem, hogy sokra vagyok képes. Csakhogy akkoriban én nem akartam olyan sokra képes lenni. Vissza akartam somfordálni egy lépéssel a gyerekkorba. A tizennyolc küszöbét nem nagyon akaródzott átlépni. Minden idegszálammal tiltakoztam a nagykorúvá válás ellen. Pedig  már majdnem mindent csináltam, amit a nagyok. Volt szeretőm, mentem bulizni, igaz tízre otthon kellett lenni, mert Klári addig nem hunyta le a szemét, és csalni lehetetlen volt. Az apám szépen elengedte magát, mindent rápakolt új társára, és ugyanúgy alig volt otthon, mint az anyunál, csak éppen nem a világot járta, hanem munka után be- be ültek a fiúkkal egy sörre, vagy vodka-tonikra. És olyankor szaladt az idő. Klári nem örült ezeknek a kimaradásoknak, láttam én, de soha előttünk nem szólt neki.

Nem tudom hogy csinálta, de rávette, egyszer csak kezdett rendesen hazajönni. Olyankor elhúzódott magának, mint egy előkelő idegen, és foglalkozott mindennel, ami őt érdekelte. Fizikával, atomokkal, világegyetemmel, kvantumokkal, meg  írogatott is, néha. Ha sok vodkát ivott, akkor gitározott, énekelt. De csend volt és béke.

Az új tesóm éppen leszerelt, mire én az általánost befejeztem, egypárszor együtt lógtunk, koncertekre jártunk, és falaztunk egymásnak. Végül is az a tíz év elsikkadt, ami köztünk volt, mert ö kölyök maradt, én meg, mondhatnám, tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Például az első részegséggel Sulis haverom „Bagó” úgy berúgott, hogy a lépcsőn ájult el, és hányta össze magát.

A szünetbe is bejártunk, -számtekes voltam- akkoriban már volt egy comodorom, négyen mentünk érte Bécsbe. Micsoda szám volt! A giminek három gépe lett, gyerek meg rá vagy hatvan, így  órákra be volt osztva, ki mikor ülhet a gép elé. Mi páran, akik közel laktunk, még éjjel egyre is be voltunk osztva. A fater kísért el, és  jött értem, ne mászkáljak éjszaka a külvárosban egyedül. Persze, akkor még kiskorú, huszonkettő után, büntethető dolog volt. Accsó, gimis osztálytársam  kiváló kézilabdás lett, ki szerződött, magánúton járta a sulit, karácsonyi szünetben bejött hozzánk a gépterembe, akkor jött haza valahonnan Spanyolból, és hozott néhány spanglit. Négyen voltunk akkor éjszaka, munka kész, a figura, amit meg kellett mozdítani, szépen lépegetett,és még volt időnk. A messzebb lakó két osztálytárs elhúzott az éppen jövő éjszakai járattal, ketten ücsörögtünk Zolival, vártuk a váltást, amikor Accsó berobogott. Megcsodáltuk a mindent-tudó számológépes stopperos vízálló digitális karóráját, a bőrcerkóját, és akkor előrukkolt a  dzsointtal. Volt bennem némi tartás, én csak két slukkot szívtam, de Zoli merészebb volt, nekiugrott.

Ki is feküdt hamar! Teljesen begőzöltünk. Accsó azonnal eliszkolt, de megesketett, hogy nem is láttuk, ott se járt. Zoli hányt, és félig volt eszénél, hívtam a mentőt, és mire a mentő kiért, már csak én maradtam. Azt hazudtuk beevett valami marhaságot. Hívták a mamáját, aki igen hamar ott is volt - két házzal odébb laktak csak- azt mondtuk neki is, hogy valami irtó rossz konzervet zabált be, és sok kávét ivott, hogy el ne aludjon. Mentők elszáguldottak  Zolival, nem akarta, hogy az anyja menjen vele.

- Ne izgulj, menj csak haza, reggelre én is ott leszek, ha bejönnél velem, idegeskedhetnék, hogy érsz haza.

És ez hatott. A mama hazament. Akkoriban ugrottak szét a papától,  elég labilis volt lelkileg.

A mentősök látták, hogy nem egy gyomorrontás, mondták is neki,

- Ne kamuzz öreg, mondd meg mit használtál? Neked jobb, ha hamar tudjuk, mert rá jövünk úgy is, csak idő kérdése, és addig kínlódsz.

Elmondta hát, hogy egy füves cigi volt. Az első. Persze kérdések tömkelege, hogy kitől, honnan?

- Itt az állomás környékén adta egy pasi, már nem emlékszem, hogy nézett ki, régen volt, eddig nem mertem, most volt rá alkalom, csak kipróbáltam.

Ahogy lehetett, gyorsan hazaszaladtam, mi is egy sarokra voltunk a gimitől, egy szuszra kifutottam mindennap, akkor sem volt megerőltető.

Aztán elszakadtunk Zolitól. Valahogy ő jobban értett a számtekhez, én sajna akkor csak játszani tudtam jól, a technikája nem érintett meg, nem lettem programozó.

Elgondolom, hányan futottak mellékvágányra közülünk,és hányan értek célba ? Ki hol tart? És én hol vagyok? Azt hiszem, nincs szégyenkezni valóm, mégis most nagyon hülyén érzem magam.

Az érettségi után, szabad akaratomból olyan főiskolát választottam, ami a számtekhez kapcsolódott, Pesten volt, levelező és nem volt szűkre szabott a vizsga idő. Nekem találták ki! Igaz, fizetős volt. Utáltam. Nem is nagyon jártam be, de mivel fizetni kellett, az ősök bevették, hogy átmegyek a vizsgákon. Pedig el se mentem. Jött a katonaság is, mert akkor még volt. Igaz, csak egyéves. Én meg rühelltem az egyenruhát, meg a bezártságot, de legfőképp azt, hogy megakarják határozni mit tegyek és mikor! No azt végképp nem.

A főiskola erre kifejezetten jó alibi  volt, kaptam igazolást, és haladékot. Ha letelik, még mindig van két évem, hogy a vizsgákat összeszedjem, addig meg csak lesz valami csoda, és kikerülök a sorkatonai cécóból, mert jönnek a frissebb ifjoncok, lesz helyettem más. Lett is. Mire mennem kellett volna, már kiöregedtem, és el is törölték. Megúsztam.

Zoli se volt katona, azt játszotta, meleg. Nem tudom hogy sikerült neki, mert olyan kanos volt, hogy a barátnője mellett is vitte a kocsisorról a csajokat.

Accsóról azután évekig nem hallottunk semmit. Akkor is keveset, meg se akart ismerni, az ominózus éjszakára pedig végkép nem emlékezett. Ejtettem is. Ember az ilyen? Mert haver nem, az biztos.

Zoli megfizette az árát keményen. Belemerült, mint a háló a vízbe, fenékig. Tíz évig volt utána drogos. Mindent kipróbált. Azt hiszem végleg sose fog vele szakítani. Elvégezte a gimi után azt a két évest, amitől középkáderes szak-szaki lett, és jó állást talált egy multinál.

Én másfelé kerestem a boldogulást. Levelezőn nem jártam a fizetett sulit, mellette szépen dolgozgattam. Klári bevitt egy céghez, ahol volt némi ismeretsége, és a létra alsó fokán kezdtem a görnyedést. Meg kell mondjam, volt benne lé, különben nem bírtam volna ki. Figyeltem, és tanultam. Mindent. A legapróbbtól a legnagyobbig. Hallgatni nagyon tudtam mindig, akkoriban meg különösen. Mint a három majom olyan lettem. Nem látni, nem hallani, nem beszélni! És hasznomra vált. Pár év, amíg a főiskola tartott, mindent megtanultam. Igaz, diplomát nem kaptam, de úgy tudták majd kapok. Úgy is kezeltek. Hamar ki emeltek, hiszen a kisujjamba volt a gyakorlat, négy év alatt. Tényleg jó, és pontos munkaerő voltam, bár nem rajongtam a melóért, de ha már rászántam az időt, nem akartam genyó nyomot hagyni magam után. Az volt az alapelvem mindig, ha annyi idő kell a pontoshoz, mint a pontatlanhoz, akkor inkább legyen a jobbik. És ez bejött.

Közben az élet úgy hozta, hogy a szerelem, meg a szex kigömbölyödött. A partneremet elfogadta a család, mosolygós, de kemény, fiús természetű barátnőmmel, már három éve nyűttük egymást, amikor összebútoroztunk.

Igaz, akkor csak azt láttam, hogy tisztaságmániás, és viszonylag jól főz, no meg jó is vele ágyba bújni, de nem tudtam, milyen vele élni. Első időkben jó  volt. Egészen addig, amíg beteg nem lett. Nem tudom mitől, de nagyon az lett szegény. Valami női baja adódott, azt mondták ciszta, és meg kellett operálni – ijesztő volt.  Kórház  után sokáig fájdalmak. Örök lelkiismeret furdalásom lett, nem mertem szeretni.

Nem akartam neki fájdalmat. De a hormonjaim dolgoztak. Egy hétvégi meetingen összejöttem egy cégbeli lánnyal. Megcsaltam Nellit. Gyűlöltem magam, mégis  újra meg újra megtettem. A születésnapjára elvittem egy hétvégére valahova ki a városból, nyugalomba szépbe. Vezekelni akartam, mert láttam, érez valamit. Megnyúlt az arca, árkos lett a szeme, és valami fájdalom  borult  egész lényére.

Szép hétvége volt. Egymásra találtunk.

Egy hónap múlva derült ki, hogy gyermeket várunk. A sors fintora, hogy a cégbeli lány is anyai örömök elé nézett, amikor közöltem vele, hogy vége a kalandnak, mert vendég jön a házhoz. Elvetette, és csak utána mondta el, hogy majd belehalt amiért meg kellett tennie. Én is. Soha nem mondta, hogy nem védekezik.

Nekem fontos volt a gyerek. Életem legszebb ajándékának éreztem mindig a születést. Ha rajtam áll, hat-hét gyerekem van.

Gyönyörű hónapok voltak a várakozás időszakában. Az első mozdulás. aztán  az ismerkedés, ahogy hallgattam a szívhangjait. Nelli hasára raktam a kezem, és éreztem ahogy mocorog. Ahogy az apró holmikat veszegettük. A kiságyat, a cumisüveget, a takarót, és a babakocsit.

Az egész  időszakot átszőtte a tervezgetés. A névkeresés is fontos volt. Aztán össze is házasodtunk. Kicsit komikus volt, óriási pocakkal, ahogy a házasságkötőben a csokrot fogta. De nem számított. Megújultunk.

A szülés után azonban valami eltört. Pár hónap telt el csak, mégis Nelli megváltozott. Csak a gyerek lett a fontos, én, mintha nem is lennék.

Őrülten magamra maradtam. Kora hajnaltól késő éjjelig a gyermek volt a műsor. Kakilt-e és mikor? Tegnap korábban, mint tegnapelőtt, és a héten kétszer is több volt , mit ahogy szokott. Mennyit evett, és mennyit aludt.

Mindig én fürösztöttem, sokszor raktam tisztába, és imádtam, olyanok voltunk, mint a borsó meg a héja, mégis, magányos maradtam.

 

Nelli megváltozott. Nem volt rossz anya, csak szerintem túlzásba vitte a gondoskodást. A rovásomra. És egyre többet kötözködött. Semmit se tudtam jól csinálni, mindenben volt valami kifogása.

Kezdtem kimaradozni. Elmentem dumálni a többiekkel, és megittunk egy pofa sört. Akkoriban neveztek ki egy magasabb vezetői állásba, kellett az ismerkedés, gondoltam, meghívom a nagyfőnököt a lakásunkba, egy vacsorára. Az összebútorozás úgy alakult, hogy apám átengedte nekünk a lakását, hiszen ők Klári lakásában laktak, és ez sokban megkönnyítette a helyzetünket , önállóak lehettünk. Nyugodtan hívhattam vendéget, nem volt szégyellni valónk.

Nelli nem vette jó néven, hogy a megkérdezése nélkül hívogatok meg  embereket. Leválasztott rólam mindenkit. A lakás az otthon nekem is szent volt, de nem ennyire. A vacsorameghívás maradt, csak a helyszín változott. Étterembe mentünk.

Nehéz év következett. A sértés mélyült. És sértetten nem tudtam ágyba bújni. Úgy mentem haza, hogy ők már aludtak. És úgy mentem el, hogy még alszanak.

Akkoriban ittam is, ez igaz volt. Munka után. Nagy volt rajtam a nyomás, nem tudtam leengedni. Persze megint jött a  hétvégi megbeszélés, idegen terepen, valahol a Mátrában, és megint bejött valaki. A vakum beszippantott egy lányt. Akkor még barátja volt, valahol kint külföldön, a lakásban ő volt egyedül, volt tehát hova elbújni. És sokat bújtunk. Engedékeny volt, simulékony, és nagyon szexuális. Már hiányzott, ha nem volt..


 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.