Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

 

Naposcsibék

(egyperces)




Édes dolog, ha kicsi ember,  kicsi állat kerül össze. Nem veszélytelen a gyengébbre nézve! Hamar megtanultam, hogy törékenyek, mint a leejtett porcelán, de amíg a tapasztalatot megszereztem, bizony, tört az a törékeny kicsi élet.
Szégyellem.

Az öreg kotlós nem akarta abbahagyni a kotlást, hiába fürösztötte meg szülém . A padláson letojt tojásokra ült ,újra-meg újra. Feléledt benne az anyaság utáni vágy, mint huszonhat táján a nőkben.

Édes-nagyim finom-szalmából körbecsavart fészket készített egy gyékény-szakajtóba, és szépen kiválogatott „kakasos” tojást rakott a szalmára. Úgy huszonötöt. Óvatosan ráültette a kotlóst, és berakta a kamra fél-sötétjébe. Tett eléje vizet, és egy tálkába kukoricát. Aztán hagyta az időt múlni a maga módján.

Néha kivitte a kotlót, kireptette az udvarra, ott evett ivott, tollászkodott kicsit, hamar jött is vissza, hogy ráüljön a tojásokra.

Apró kisember voltam, érdekelt, hogyan lesz a tojásból csibe?
Egy hét után szülém meglámpázta a tojásokat, hogy fogantak–e? Ami nem kapott csirát, azt kiszedte. Nagylámpa elé tartotta a tojást, a felső csúcsra rágömbölyítette a tenyerét élével, és nézte.
Én is.
Én ugyan semmit se láttam, Ő mégis tudta, melyik fogott, azt vissza tette a kotló alá, ki ne hűljön.
Szerettem volna részt venni a tojás csirkévé történő átváltozásában, ezért nagyon szemmel tartottam az öreg kotlóst. Szülém ugyan mondta, ne zavarjam . A vén tyúk, a szakajtóból oda-oda csapott csőrével, ha néha alányúltam kíváncsiskodni, ugyan van –e már valami átváltozás?

Melege lehetett, mert a tollait szinte kopaszra tépdeste a hasáról. Csőrével forgatta maga alatt a tojásokat.. Néha veszekedtem is vele, mondtam , fejre állnak a csibék, ha lökdösi .
Szülém csak annyit mondott : annak úgy kell lenni, tudja a tyúk, mit csinál.Elgondolkodtam, vajon, honnan tudná? Nem is volt anyukája, aki elmondta volna neki. Gyermekész.Muszáj volt elfogadnom, mert nagyikám helybenhagyta. Volt, hogy majd ki pottyant a szakajtó szélén a sok tojás, a tyúk úgy forgolódott Attól féltem, összetörnek. Érdekes-módon, egy se tört el.

Egyszer- ma már tudom, a 21-ik napon- fura koppanások jöttek a fészek tájékáról.. A héjak itt-ott kezdtek megrepedni, csipogó hangok hallatszottak. Tele volt a levegő izgalommal! Szaladtam , mondani, hogy a kicsik nem bírnak kijönni!
Szülémet nem verte fel az izgalom, azt mondta, „Ha megérik a gyümölcs, nem marad a fán, mindennek eljön az ideje, hagyni kell!”

Gondoltam, miért is kellene hagyni, hogy az szegény kiscsibe ott fuldokoljon a meleg levegőtlen szakajtóban, a tojások között. Segíteni kell nekik!
Megdicsér majd, hogy milyen ügyes vagyok. A nagy lelkesedés egész az egekig repített, már láttam, ahogy megsimogatja a hajam, és eldicsekszik velem a szomszéd Mari néninek: mennyit segített nekem a lány a keltetésben.

Megvártam, amíg külön dolga akad a kertben. Szépen letessékeltem a kotlóst a szakajtóról, aztán a tojásokat megütögettem, hogy a héja megtörjön, és ahol már törött volt, ott segítettem a csibének kiszabadulni. Elesettek voltak, csurom vizek. Hoztam a törülközőt, hogy mindet megtörüljem, de valahogy nem nagyon akartak életre kelni. Aztán úgy gondoltam elég ennyi. Már vagy tíz tojást meglékeltem.

Egy kis szorongás volt bennem, mert a csibék, mintha nem nagyon tudtak volna mit kezdeni a hirtelen szabadsággal. Nyeklettek, és a szemük se volt nyitva teljesen. A kotlós megunta a várakozást, áttiporva a nyeklő -nyújtózó csibéken, betelepedett a szakajtóba. Én meg eltakarítottam a tojáshéjakat, és rácsuktam a kamraajtót.

Azon az estén megcsendesedve bújtam ágyba. Nem volt jó érzés bennem, pedig csupa segítségből csináltam az egészet.
Már sejdült bennem a felismerés, ebből nem lesz dicséret. Nem is aludtam valami jól.

Másnap kerültem a kamrát. Mikor szülém megnézte a kotlóst, ki is mentem az udvarra, mert látni se akartam mi van ott!
Hallani bezzeg hallottam!
- Uram Jézus! Kiáltott, összecsapva a kezét.
No, én itt se vagyok! Futás a kert végibe, át a Panyi Borihoz.
Gondoltam, majd meg csendesedik, de a tettem nem hagyott nyugodni. Ott hagytam Borát hamar. Ballagtam hazafelé. Az udvarra érve füleltem. Ha nagy a baj, leülök a disznó ól mögé, majd csak hiányzom, és akkor kiáltani szokott, hogy hol vagyok.
De nem kiáltott.

Borongós lett a lelkem, már nem is keres. Világgá is mehetek. Tán nem is szeret már. Aztán nagyon csendesen besomfordáltam, a ruhám szélit huzigálva, maszatosan, pityeregve. Odamentem mellé. Ült a konyhaasztal mellett,és krumplit pucolt.
Rám se nézett.

A lába-közé fúrtam magam, belehajoltam az ölibe és keservesen sírva mondtam: ne haragudjon rám, többet nem csinálok ilyet!
Vártam, mi lesz ?

Megállt kezében a kés, aztán hallottam, hogy koppan a krumpli a tálba. Éreztem hajamon a kezét. Megsimított !

Még a Nap is kisütött! Ketten pucoltuk a krumplit!

20090515

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.